R, mint ragaszkodó | Ragaszkodom a múltamhoz, a hibáimhoz és a győzelmeimhez. Ettől leszek az, aki vagyok. Nehezen - vagy egyáltalán nem - válok meg dolgoktól, személyektől. Fontosak a kapcsolataim, hogy a békét fenn tartsam magunk közt és megmaradjon a bizalom. A kis bárányomhoz is ragaszkodom, s nem csak a megvérezése miatt. Bár tudom, hogy ő egy kanál vízbe is belefojtana. Még jó, hogy nem tud.
U, mint udvarias | Na nem fényezni akarom magam. A szüleim így neveltek. Udvarias vagyok a legtöbb esetben, még a harcok során is. Egyébként is úgy tartom, hogy az igazi férfinak az udvariasság az igazi képessége, ha hipnotizálni akar egy nőt.
B, mint bizalom | És persze diszkréció. Tudom, hogy eme időszakban a bizalom, mint szó, kimondva is veszélyes, de akikkel száz éve már jó kapcsolatot ápolok, hiszem, hogy nem fordulnának ellenem.
E, mint erős | Báránykám esetében soha, de amúgy igyekszem nem kibillenni határozottságomból, ha a helyzet úgy hozza.
N, mint nuovo | Azaz "új". Ragaszkodom a régi dolgokhoz, melyekből tán legtöbbször tanulok is, de szeretem az új dolgokat. A mobiltelefont kifejezetten hasznosnak találom. Pláne, hogy Báránykám tudta nélkül, és a folyamatosan nyomába járás helyett a mobil nyomkövetővel figyelhetem minden lépését. De a régi módi tetőn ácsorgást és figyelést sem vetem meg.

V, mint Victor |Na ez az a becenév, amit nem szeretek. Egyedül az én kis Bárányomnak jutott eszébe, így gonoszkodni, éppen ezért én mindig Báránykámnak hívom. S mert egyszer viccből tett valami megjegyzést, hogy én vagyok a gonosz farkas ő meg az ártatlan bárány.
I, mint ideges | Főleg, mikor nem érem el a leányzót. Jhaj, hogy én akkor milyen ideges tudok lenni... Mikor meg betoppan majdnem másnap reggel, egy heves váll rázogatás és dühös - nem kicsit aggódó - üvöltözés után meg agyon ölelgetem. Ez már csak így megy...
C, mint célorientált | Megígértem magamnak - meg saját gondolataimban neki is -, hogyha már elég tapasztalt és felkészült lesz, hagyom, hogy a saját útját járja. Mert mondanám, hogy nem maradhatok örökké  a nyakában, de vámpír vagyok... szóval nem lehetetlen a dolog. Főleg magamat ismervén. Ám amíg háború van, megóvom én a széltől is, tetszik neki vagy sem.
T, mint "Tanul a hibáiból" | Hát legalábbis nem törekszem egy újabb kis sátánfajzatra. Egyre is épp elég figyelni. Persze, ha elmegy és én nagyon magányos leszek, lehet elütök még egyet, hogy pótoljam a hiányát. Ki tudja...
O, mint optimista | Mégha háború is van, s nem csak a világban, de gyakran odahaza is, azért hiszem, hogy lesz ez még jobb is. Nem vagyok vallásos - hát még, hogy fajomtól függően messziről kerülöm a szentelt dolgokat -, de ha létezik egy magasabb rendű entitás, aki valóban annyira tiszta, mint amennyire mondják, nem fogja hagyni, hogy a rossz győzzön. Persze nekünk is harcolnunk kell és áldozatokat hozni, de győzni fogunk.
R, mint rendetlen | S közben pedig azt ecsetelem a leányzónak, hogy tartson maga körül mindig rendet. De ugye a zseni uralkodik a káosz felett.
I, mint intuitív | Bár hozok rossz döntéseket, mindig a megérzéseimre hallgatok. Többek között, mert a képességeim lehetővé teszik, hogy bizonyosságokra alapozzak, mint a szívverés, a pupilla tágulás.
A, mint akaratos | Nehéz elhinni tudom, de néha tényleg az vagyok. Ha agyamra megy a féltés és a lányka őrültségre készül, nem tudom megállni, hogy ne álljak az útjába vagy szorítsam sarokba. Nem csupán, mert az én fejem veszik ha bajt csinál, hanem mert az idők során - s már talán abban a percben is - fontossá vált nekem.
N, mint Napraforgó | A Victoriano ház szimbóluma, a béke és a család jelképe
O, mint Oscar | Na nem a díj, a főnyeremény, mint inkább egy átokfajzat vérfarkas. Találkozásunkkor egyikünknek szörnyet kellett volna halnia, de nem így történt. Most pedig, ha egymásba botlunk is egymásnak esünk. Én, hogy végre lerázzam és megmutassam neki ki is az igazi "alfa", ő meg szerintem... szórakozik. Mert élvezi, hogy cseszegethet és mellé jókat röhög.

Lényegében minden családtagom halott, ha értitek mire gondolok. Oké, ez béna vámpíros vicc volt. Családom nagy része világutazó, a vénebbek pedig otthon maradtak Olaszországban.
Az idősebbik Victoriano | Pontosabban egy szem bátyám. Ég és föld vagyunk. Ő bajkeverő, én pedig béke párti vagyok. Sokáig azt hittem *vérszipollyá válik majd az idők során. De nem így lett. Még.
Szüleink | Martha & Dante Victoriano. Hozzájuk a mai napig eljárok, ha úgy adódik.
Báránykám | Ha ő nem is, én családtagként tekintek rá.
A család ennyiből állt, legalábbis a közelebbi rokonok.
Oscar | Lényegében ellenségek vagyunk, mert minden találkozásunk alkalmával okozunk egymásnak sérülést, de sosem öljük meg egymást. Talán ő az egyetlen vérfarkas, aki annak ellenére, hogy - szerintem - erősebb nálam, inkább játszik, semmint, hogy követné a fajtársai felfogását, azt az "Eggyel kevesebb vámpír"-félét.

*Olyan vámpír, aki csak az öldöklésnek él. Jobbára vadásszák őket, még fajon belül is, mert csak pusztulást és kárt okoznak. Családon belül ezzel a névvel különböztetjük meg őket magunktól.

30 évvel ezelőtt...
Odafent egyre több apró csillag gyülekezik a Hold köré, mely most talán még dundibb, mint tegnap volt. Az ég szinte fekete, éppen csak egy-egy szürkés felhő maszatol rajta komótosan. A városból kivezető út csaknem teljesen kihalt, szélein csak elvétve egy-egy működő lámpa, mely úgy vonzza a bogarakat, mint vámpírokat a megsebzett áldozat. Epekedve nyüzsögnek a fény után, s noha melegét érezhetik, elérni sosem fogják.
Nem voltam részeg. Azt hiszem nem is válhatok azzá, bár sosem feszegettem ezen határaim. De a 67-es chevy kellemes dorombolása, a kocsi jóleső fűtése ezen a hűvös őszi időben - mintha amúgy a bőröm egyáltalán értékelné mindezt - és nem utolsó sorban a halkan szóló Stuck on you a Rock 'n' Roll királyától totál elnyomta az érzékeim vezetés közben. Eltompulva figyeltem az utat, minek egy részét megvilágította a fényszóró előttem. Ennek elégnek is kellett volna lennie, hogy észrevegyem a semmiből kilépőt, de nem így lett. Hiába a vámpír reflex, mintha álmomból riasztottak volna fel, későn kaptam el a kormányt. A test hangosan csapódott neki a motorháztetőnek, onnan a szélvédőn át végig a kocsin, míg nem a földre zuhant. Egyből ugrottam is ki a kocsiból rémülten, miféle szerzetet üthettem el és csak reméltem, hogy egy idős, beteges bácsika, akinek már amúgy sem lett volna sok hátra. Jó, tudom, nem szép tőlem, de őt még mindig könnyebben átsegítettem volna a túloldalra, mint azt, akit valójában elcsaptam. Egy fiatal lány volt.
- Oh basszus! - fogtam a fejem idegesen, s nem is tétovázva tovább, odaléptem hozzá és megmértem az életjeleit. Nem volt magánál, ez már az elején is látszott, de lélegzett. Haldoklott.
- Francba! - léptem el tőle, megint csak a hajzatomba fúrva ujjaim. Komoly dilemmában voltam. Megmentsem vagy hagyjam meghalni? Na de a megmentése sem volna kis rizikó, egy életre szólna, ráadásul az ő beleszólása nélkül. De biztosan az életet választaná. Vagy nem? Talán eme lét csak átok lenne a számára? Helyette kell döntenem és vállalnom minden kockázatot, akárhogy is alakuljon. Tudom, nem kéne vámpír létemre ilyesmi miatt aggódnom, de én nem azok közé a vérszívó vérszipolyok közé tartozom, akik mert már holtak, semmire sem becsülik az életet. Az időm véges volt, mert az ő homokórájának utolsó porszemei is peregni látszottak. Kicsit olyasfajta - bár kevésbé örömtelibb - érzés volt, mint amikor a barátnőd közli veled, hogy terhes. Örülsz neki, de mindezt elnyomja az a mérhetetlen rettegés, mert tudod, hogy nem kis dolog a gyereknevelés, és most legszívesebben hátat fordítanál és elfutnál. Ráadásul még csak egy hónapja ismered a csajt. Én speciel 3 perce, de már mellette térdelve "fertőzöm meg" az éj gyermekeinek veszélyes ajándékával, s kötöm össze sorsom az övével, mert magára nem hagyom. Soha nem tennék ilyet. Ezzel pedig fenekestül forgattam fel mindkettőnk életét. Mégsem érzem, hogy megbántam.

Napjainkban...
Idegesen trappolok fel az emeletre, hogy a szobájából is jól hallja, hogy bizony-bizony meg lesz a mai fejmosás. Az ajtó elé lépve előbb persze illedelmesen - de azért feszülten bekopogok, - s csak aztán nyúlok a kilincs után. Zárva. Remek.
- Te most komolyan bezárkóztál? - kérdeztem összevont szemöldökkel, de ennyivel nem ússza meg, noha válasz eme kérdésemre sem jött. Tudja mennyire bosszant, ha figyelmen kívül hagyja a figyelmeztetéseim és tanácsaim, amiket ő tiltásnak érez.
- Teljesen véletlenül nem tudsz valamit a tegnap éjszakai esetről a Jungle klubnál? - érdeklődtem, de a hangsúlyomban ott lapult a válasza, csak épp tőle akartam hallani. El sem hiszem, hogy már megint átlépte a határokat...
- Hagyj békén! - szólt ki sértődötten. De mire is fel? Tudom, hogy ő volt, mert követtem, csak épp megállítani nem tudtam az általa okozott káosz végett.
- H-hagyjalak békén...? - kérdek vissza meglepődve. - Mégis, hogy gondoltad ezt...? Bajba is keveredhettél volna! - tekergettem a kilincset. Persze minden erőfeszítés nélkül be is ronthattam volna, de jelenleg a több száz éves Victoriano kúriában vagyunk, és nem bocsátanám meg magamnak, ha tönkre tennék valamit, amit a családom épített fel anno saját kezével. És ezt sajnos a kisasszony is tudja.
- De nem lett! - kiáltotta ki, és komolyan elgondolkodtam, hogy utána nézek a neten, hogy kell egy ilyen szituációt kezelni egy vámpír kamaszkorát élő lánynál. Egy kis időre meg is némultam, mert nem tudtam mit mondhatnék. De aztán összeszedtem magam és beszóltam a zárt ajtó mögé.
- Szobafogság! Egy nap! Nem is, egy hét!- parancsoltam rá a tőlem telhető legszigorúbb hangnemben, míg arcomról csak úgy sütött az aggodalom, hogy na most aztán még annyira sem beszélget majd velem, mint eddig. Hirtelen szinte feltépte az ajtót és az arcomba bújva, lángoló szemekkel közölte velem a száraz tényeket.
- Nem vagy az apám! - ordította - Denevérré változom és elrepülők a francba! - tette aztán hozzá, miközben én sűrű pislogások közepette hátráltam egy-két lépést, hogy hárítsam gyilkos kisugárzását. De azért fájt, amit mondott.
- Túl sok Hotel Transylvaniat nézel, mi nem tudunk denevérré változni... Mekkora hülyeség már... - húztam nem túl hihető mosolyra ajkaim. Oké, tudom, hogy képesek vagyunk rá, de neki erről direkt nem beszéltem - ismervén mikre nem képes olykor - és nem is használtam eme kimerítő képességem előtte. Felhorkantva aztán faképnél hagyott és inkább visszazárkózott, éppen csak nem esett le a kilincs. Én pedig nem kevés bűntudattal és a fejembe visszhangozva az általa elmondottakkal ballagok a nappaliba, hogy újra s újra végig gondoljam, mit kellett volna másképp tennem. Nem a megbántása volt a célom, és nem is akarom távol tartani a világtól, mert az tényleg nem élet. Csupán megvédem attól, amitől ő még nem tudja magát megvédeni, segítek neki, hogy egy nap majd ténylegesen a maga ura lehessen, mert most még... most még egy örök kamasz, aki nem fél borsot törni az orrom alá, majd a képembe vágni, mennyire láncon tartom a túlzó gondoskodásommal.