kitsune: sose bízz egy rókában, aurája felemészthet
Eren&Eamon+(Nanabi)
Ó, hogy unatkozol? Mert neked már lassú, ha csak szépen, szelíden lépegetünk a folyosón, egyik csempefoltról a másikra, halkan és bárgyún is egy kicsit, mint a gólyák, mintha ártatlanok lennénk, csak a lépteink vernek némi visszhangot, de olyan kicsi és jelentéktelen zörrenés, hogy a folyosó túlsó oldalán már biztosan nem hallják. Megigazítom szürke és fiúsan átlagos hátitáskám szíját, rásóhajtok egyet a nyüzsgő tömegre és immár csontjaimban érzem a bénító unalmat. Ugye tudod…mi lesz most? Na vajon? Elhúzom a szám, de ezek olyan kicsi és visszafogott arcrezdülések, hogy nem fogja más észrevenni, csak fülemben dobol némi sürgető adrenalin, gyerünk már, fordulj meg és csak imádkozom, hogy Kitsune például ne az előttem álló srác hátsójára csapasson az én szűz és ártatlan tenyeremmel, vagy az onnan kilógó kulcscsomón vegyen észre valamit… Hoppá… Hirtelen a büfénél találom magam és őt, nanabi is sorban áll velem, mintha szüksége lenne arra a vaskos húsos szendvicsre ott a kirakatban, elég íncsiklandozó, éhes vagyok, általában éhes, mint a többi, növésben lévő normális srác, de akkor miért nem a kilógó paradicsomszeletet nézem, miért a srác kulcscsomóját? Az kell Súgod fülembe olyan kérlelhetetlen gúnnyal, mint amikor a tavalyi végzős lány tamponját loptuk ki a táskájából, igen, de ez egy farmerzseb, hátul Nanabi, mégis hogy akarod előimádkozni onnan azt a ronda medált? De már beszélek, mielőtt akarnám, mielőtt ténylegesen Én megszólíthatnám. - Figyelj, odaragadt egy wc papír csík a cipődhöz és húzod magaddal. Kicsit ciki... Jaj ne, a sunyi hanglejtés a provokatív kis vigyor nem az enyém teljesen, én csak…a hajamba tépnék idegesen, hogy vidd innen a kilógó kulcsod, vidd már, gyorsan, mert van egy kleptomániás rókám, sőt néha egészen összekeverem saját magammal…
ember: erôtlen személy, köztünk mégis a legerősebb
eamon & eren
Stealing things isn't the best way to make friends.
Nem fogok hazudni; a hétvége rengeteget kivett belőlem, és még mindig az miatt szívok. Megfogadtam, hogy egy jó ideig biztosan nem fogok inni, még csak egy pohárral sem. Sőt, a kis társaságot is el fogom kerülni egy hétig minimum, mielőtt rávesznek az újabb hülyeségeikre. Még csak arra sem volt igazán lehetőségem, hogy rendesen ki tudjam magam pihenni. Olyan gyorsan elrepült az idő, hogy észre sem vettem, s máris hétfő lett. Szerettem az egyetemen lenni, szerettem az előadásokat is, amik a szakomhoz tartoztak, és a tanulással sem volt gondom. De annyira nyúzott voltam, hogy nem bírtam rendesen figyelni, pedig aznap még egy prezentáció előadása is várt rám, ahol jól kellett teljesítenem. Volt egy hosszú szünetem a következő órámig, úgyhogy azt igyekeztem a lehető legnyugodtabban eltölteni, és arra fordítani, hogy átolvasgassam az előadásomat. Mielőtt megteremthettem volna a teljes békét magam körül, a büfé felé vettem az irányt, hogy vegyek magamnak valami szendvicset, hátha pont a könyvtárban törne rám az éhség. Ameddig várakoztam a sorban, unottan nézelődtem jobbra, balra, néha a telefonom kijelzőjére, vagy épp átfutottam újra a kínálatot és a hozzá párosuló árlistát, mintha még nem döntöttem volna el, hogy mit akarok venni. Hirtelen egy hangot hallottam magam mögül, de először nem voltam benne biztos, hogy engem szólítottak meg, így nem fordítottam különösebb figyelmet a tulajdonosára, viszont nem válaszolt neki senki. Úgy döntöttem hátra fordulok, hátha tényleg nekem beszél. Kissé felvontam a szemöldököm, majd a földre pillantottam a cipőmhöz és idegesen a hajamba túrtam. - Ebben a rohadt épületben már cigizni sem lehet anélkül, hogy így jönnék ki a férfi mosdóból - kezdtem morgolódni halkan. Rossz tulajdonságaim közé tartozott, hogy a legközelebbi helyet válasszam önkényesen kijelölt dohányzóhelynek, ami történetesen az egyik wc volt. A nagy tisztaságnak hála meg nem volt nehéz összeszedni valamit útközben. - Köszi, hogy figyelmeztettél - néztem aztán újra a srácra, majd lehajoltam, hogy valahogy leszedjem a papír maradványt a cipőm talpáról, aztán a tőlem nem messze lévő kukába hajítottam. Idő közben rám került a sor is, így gyorsan felegyenesedtem, hogy gyorsan a pulthoz lépjek és a büfésre szenteljem minden figyelmem. Ahogy előhúztam a telefonom a hátsó zsebemből, hogy a tokjából előhúzzak pár dollárt, sikeresen kirántottam a készülékkel együtt az ott pihenő kulcscsomómat is, ez persze fel sem tűnt a nagy sietségben. Amint hozzájutottam a majonézes, csirke húsos szendvicsemhez, már fordultam is, hogy menjek a dolgomra. Még egy laza mosolyt villantottam a mögöttem állóra, aztán kisétáltam a büféből.
kitsune: sose bízz egy rókában, aurája felemészthet
Eren&Eamon+(Nanabi)
Jaj de kis naiv, nézd milyen ártatlan… De én elnéztem a srác válla felett, el a szendvicsek irányába, mert bárcsak azt foghattam volna meg, igenis éhes vagyok, folyton éhes, ház nézem hogyan kacsint ki rám az paradicsomkarika, a sonka egyenesen flörtöl, pucéran villogtatja szép, rózsaszín testét. Hm? Tessék? Ártatlan? A fiú, aki hátrafordul végül, pedig reméltem, hogy nem teszi, mégsem lesz áldozat, elkönyvelhetjük kedves idegennek és szemezhetünk tovább a szendvicsekkel. Követem mozdulatait, ahogy a hajába túr, de csak fél szemmel. Már az én kezem is elindul a sajátom felé, csak mert tetszik a mozdulat, a másik előre is, a szendvicsek irányába, mert utána mi következünk, a sornak hirtelen vége lesz, ne igaz? Végül egyik kéz sem ér célba. - Elvileg nem lehet cigizni bent, ugye tudod? De nem baj, én nem foglak beköpni. Van nálad? Hátha ad, hátha mi is kipróbálhatjuk, ezt félig én mondtam, vagy félig a kitsune nem tudom, mindenestre érdekel minket, így együtt milyen lehet a cigaretta, meg amit nem szabad, mosdóban cigizni. Hiszen jó fejek voltunk, szóltunk a srácnak, még ha nem is voltunk biztosak benne, hogy ragadt a cipőjére valami. Legalábbis én nem voltam, de Nanabi mindig okosabb nálam. Zavarba jövök. Nem azért mert morgolódik, az aranyos és kedves, hanem mert megköszöni, pedig szemetek vagyunk, legalábbis ő, a róka, aki kinézett magának valamit, mert nekem igazán elég lenne csak a cigije, meg egy kis mosoly, néhány jó szó, éppen, mint ez, hogy köszönöm. Megcsillan a szemem, lelkesen mert ilyet mondtak és azt a tehetetlen zavart is érzem, amit általában szoktam, ha nekem, csak nekem valaki kedveset mond. - Én…szívesen… Nyögöm, egészen más stílusban mint az előbb bármikor. Mert ez én vagyok, én hajtom le a fejem, talán el is pirulok, mert magamtól beszéltem. Lehajol, hajolnék én is utána a kulccsért, de gyorsan cselekszik, még nálunk is fürgébben, talán mert hirtelen elfeledkeztem magamról és hogy mindennél fürgébbek vagyunk, legyen az egy ember mozdulata, vagy a fény. Viszont sorra kerül, egészen hamar és kapkodni kezd, mintha Nanabi tudná, hogy ez következik, résen van és én vele, együtt ketten egy szempillantás alatt felmarkoljuk a kulcscsomót, amit otthagyott volna. Aztán sorra kerülünk és én is megkapom a sonkás szendvicsem, kérek bele majonézt, mert az jól állt az előbbi srác kezében. Kistune is elégedett, így ehetek én is. Lassan fordulunk meg, én eszem, az egész szám tele van, falok, miközben tenyeremre fektetem azt az egy dolgot, ami a rókának kellett erről a kulcscsomóról, Persze miénk lehetne a háza is, de nekünk csak ez kell. Mi ez a medál? Megtorpanunk eltűnt-e már a srác, pedig én azért keresném… Keressük? Egy pillanat! Leveszem a medált és a kulccsal hangosan csörögve futásnak eredek. Ha bárhol látnám, kiáltok is - Hé, elejtetted a kulcsodat! De a medál, az már nincs rajta.
ember: erôtlen személy, köztünk mégis a legerősebb
eamon & eren
Stealing things isn't the best way to make friends.
Amíg én a cipőmet vizslatva morgolódtam, a fiú hangja ismét megütötte a fülem. Akaratlanul is egy széles mosoly ült ki az arcomra, miközben felnéztem rá. Nem tűnt annak a tipikus stréber gyereknek, mégis olyan naivan és ártatlanul állt ehhez a kijelentéshez, hogy sikerült meglepnie vele. Már a középiskolában sem kötöttek le a szabályok, nem hogy most az egyetemen. - Ha mindent a szabályok szerint csinálnánk, milyen unalmas lenne az élet, nem? Nem lenne benne semmi izgalom - egyenesedtem fel közben újra. Kérdésére felvontam a szemöldököm, majd vállat vonva előhúztam a cigis dobozom, amiben még két szál volt. - Rakd el, még van valahol a táskámban egy egész doboz - nyújtottam neki oda. A lepettség ismételten csak úrrá lett rajtam, mikor megláttam a fiú reakcióját az egyszerű, és számomra természetes viselkedésemre. Zavartan pislogtam rá, mikor megláttam, hogy halványan el is pirult, végül csak elmosolyodtam. Tényleg nem úgy tűnt, mint akit bármiféle kategóriába be lehetett volna sorolni az egyetem falai között, és ez valahol tetszett. Mikor végre sorra kerültem, sikerült visszazökkennem a valóságba, hogy sietnem kellene, mert mögöttünk áll a sor. A hirtelen kapkodásom nem igazán segített abban, hogy összeszedetten és zökkenőmentesen lerendezzek egy egyszerűnek tűnő feladatot, mint például a szendvics vásárlás. Gyorsan megvettem, amit szerettem volna, aztán hasonlóan gyors léptekkel igyekeztem ki a büféből. Amúgy is utáltam oda járni. Folyamatosan tele volt hallgatókkal, mintha mindenkinek kötelezően ott kéne töltenie a szabadidejét két előadás között. Nagy szerencsétlenségemre azonban nem sikerült messzire jutnom, mert egyre közeledő, futásra emlékeztető lépteket hallottam, mintha nekem kiabálnának közben. Kérdőn fordultam a hang irányába, miután megtorpantam, s szavaira automatikusan a hátsó zsebemre tapintottam, ahol a kulcsomnak kellett volna lennie. - Baszki - csúszott ki a szitokszó ajkaim közül, miközben elkezdtem forgatni a szemeim. - Ez nem az én napom - nyújtottam felé a kezem, hogy át tudja adni a kulcsaimat. - Köszi, hogy utánam hoztad, nem tudom, mit csináltam volna, ha ezt csak otthon veszem észre... Bele sem akartam gondolni abba a kellemetlen szituációba, hogy ott állok az ajtóm előtt, és nem tudok bemenni. Valószínűleg onnantól kezdve már nem lett volna sok esélyem rá, hogyha vissza is jövök a suliba, megtalálom. - Egyébként Eren vagyok - mutatkoztam be. - Még nem láttalak itt, új vagy? Milyen szakra jársz? - Kezdtem el hirtelen kérdésekkel bombázni. Gondoltam így illik, ha már úgy tűnt, hogy nem igazán sikerül elhagynunk a másikat. Időközben átvettem tőle a kulcsot és egy gyors pillantást vetettem rá, mielőtt elraktam volna, de azonnal feltűnt, hogy valami hiányzik róla. Kissé kétségbeesetten kezdtem ráncolni a homlokom, amiért nem láttam rajta azt a bizonyos medált, ami már évek óta a kulcstartóm része volt. - Umm... nem láttál véletlenül egy viszonylag kicsi medált valahol a földön? - Kérdésem közben ismét a srácra néztem, majd a zsebembe nyúltam, hátha még ott esett le valamikor a tartóról, azonban nem találtam. Hirtelen már nem is érdekelt annyira, hogy majdnem elveszítettem a lakás kulcsomat. Ez sokkal fontosabb volt.
kitsune: sose bízz egy rókában, aurája felemészthet
Eren&Eamon+(Nanabi)
Izgatottan csóválja farkát bennem a róka, tetszik neked, igaz? Talán, egyszer, amikor még több saját akaratom volt én is megtagadtam a szabályokat, vagy csak kibújtam alóluk könnyedén, sikamlósan, ahogy kígyó fut sebesen a durva kövek között. De már róka vagyok, most csak apró, sunyi mosoly ül meg ajkam szegletében, egyrészt az enyém másrészt egy hétfarkú helyeslő vigyora. - Ezzel nem mondasz hülyeséget. Dicsérjük meg és lopjunk tőle valami maradandót, hogy mindig emlékezzünk rá, mennyire klassz cigizni a mosdóban, hogy egyszer kipróbáljuk mi is. A cigit, a mosdót, egyszerre mind, a fiúval… De! Mennyire rendes, egy egész dobozt húz elő arra a buta, kamaszos kunyerálásra, amit levágunk Nanabi, nem illetné ezért dicséret? Mosoly? Az biztosan, gyorsan előkapom, bár ez szerényebb, hálás, ritkán kapunk…bármit. Kinyitom, mint valami szelencét, még ott előtte, kettő van, egészen meghatódom tőle és úgy bámulok rá, mintha a megelevenedett kisjézus lenne. - Ezt nagyon köszönöm! El fogjuk szívni! Ha megfeledkezem magamról néha odamondom őt, Nanabi és én, de most mintha nem is számítana a királyi többes, csak hogy két szál van, szimbolikusan jut neki is. Egy wc-ben, igaz? Vagy akárhol, ahol nem szabad ilyet szívni. Gyakran látok dohányozni tilos táblákat, milyen nagyszerű alkalom lesz egy ilyen mellé cövekelni és…hogyan gyújtjuk meg? Mindenesetre elrakom, gyorsan mielőtt meggondolja magát és igazán aranyosan mosolyok rá, most csak Én, Én egyedül. A szendvicsvásárlásra kevésbé figyelek, az jár az eszemben, hogyan kellene elszívni ezt, amíg a róka egészen megtervezi a lopást. Pedig én most elfelejteném, a dobozt és a másik szálat különleges alkalomra hagynám, első bál, buli, első akármicsoda, amihez passzol egy szál nikotin. Fordul el, esik le róla valami, nem is kellett megfogni sehol, akkor csak kapjuk el, tegyünk el valami értékeset és adjuk vissza, ami nem kell. Rohanunk utána, én megtorpanok, amikor a hirtelen "baszki" arcon csap és úgy mosolygom rá, mintha azt mondaná "dicsértessék" Tetszik ez a baszki! Nyújtom felé a kulcsot és hagy egy kicsit érvényesülni, Nanabi most háttérbe húzódik, örül a medálnak. - Nem olyan nehéz feltörni egy zárat különben! Tű kell hozzá, vagy női hullámcsat, mindent megkapsz egy jó közértben. Azért a kulcsot visszapottyantom neki, kezemmel és a nevemmel egyetemben, míg az övét megjegyzem. Eren! Rímel az Eamonnal, Eren! - Eamon. Új? Elsős. Te nem elsős vagy? Öhm…média, újságíró, fotós Sorolom nagyjából az életem és mindent magamról, leszámítva téged Kitsune, de ettől most vonatkozassunk el. - Te pedig? Már éppen tökéletesen halad a beszélgetés, nem? Amikor észreveszi a medált, szinte azonnal! Kifejezéstelen arcot vágok, kezeim zsebembe vágom és rámarkolok a medálra. Próbálom kitapogatni miféle forma lehet, közben látványos vállrándításban részesítem. - Azt nem láttam. Viszonylag kicsi? Milyen színű? Biztos kirántottad a büfében a kulcsoddal együtt. Megnézzük? Biccentek fejemmel visszafelé, elkapirgálunk a szemétdombon, még a cigire is rágyújthatunk, nem? A büfé egészen biztosan az a hely, ahol tilos az ilyesmi.
Kezdőlap
• 395 • 
