Stella & Eamon

Amikor mindketten megláttuk a hullát, És amikor Te azt hitted mi voltunk azok...

Ágak jobb és bal oldalon is, néhol szúrnak, vagy úgy tesznek, legalább próbálkoznak vele, belekötnek kabátomba, megtépik derekamra csavart ingem ujját, mintha ismerkednének.
Talán így van, ahogy a róka belém költözött a fák, páskomok, bozótosok is mintha illegetnék magukat, talán beképzelem, vagy egy-egy levél sokkal sűrűbben keveredik borzas tincseim közé, a fűszálak engedékenyen lapulnak cipőm talpához?
Nanabi lapít most, én egyedül recsegtetem elhaladtamban az avart, neszezek nyakamba akasztott fényképezőgépemmel, kitapintom a gombokat, még a fókuszt is gyorsra állítom, nehogy legyen időm szöszölni a manuálissal, vagy hangosan berregjen nekem automatán.
Levegőm bennem ragad egy percre, ahogy egy kisebb árok széléhez érek és lepillantok az alján fekvő emberszerű, meztelen testre, egészen olyan elszörnyedt ábrázattal, mint amikor a földi halandók először látnak hullát, vagy meztelen nőt.
Az áldozat körmei karmok inkább, mintha valami élethtű karnevál szörnyszülöttje lenne, vagy farkas volt, akit visszaváltozás közben ért a halál, hát persze, kinek is lenne kihívás egy böhöm nagy szörnyeteg, sokkal egyszerűbb így, csak néhány árulkodó jel mesél a hozzáértő szemeknek.
Mi is így végeznénk vele igaz, Kitsune?
Megtorpanok, ahogy agyamban felgong a vészharang hirtelen és hangosan, mintha valami tilosnak ütköznék, megszólítottam, ilyesmivel, miközben én igazán…nem értek a meztelen nőkhöz, a hullák is csak a képzeletemben léteznek, amikor egy regényt olvasok el, vagy éjjel rosszat álmodom, ha előző este a helyszínelőket lestem, bármit, amit a vér, merev test és üres az ábrázat, ami így bevésődött tudattalanomba, mint ezt most itt.
Becsukom a szemem, de te éberen figyelsz már, így nem okoz gondot az az egy kattintás vakon, kép a halottról, amit hunyorgás követ, mégis rámeredek és a kis imbolygás, ahogy hallom nem csak én járok erre.
Megrezzenek, mint egy szarvas, pedig semmi közöm hozzájuk, a róka is csak tyúkot lop, nem merészkedik szarvasok közelébe, se farkasokéba, én itt csak néhány képet csinálok, hogy az elvont, beteg blogomba szösszenetet alkossak arról, milyen a tekintet, ha üres, sikoly, ha néma, hogyan néz rám az örökké túlra látó üvegszem, miként mászik át néhány gyanútlan hangya a kivillanó, fehér tépőfogakon…
Meneküljünk? Azt fogják hinni, hogy mi…
Maradunk! Egyenesen szembenézünk vele, rámosolygunk és lefényképezzük, vakuval.
Hát így történik, a hang irányába fordulok és mielőtt felfognám ki jár itt, kinek a képébe világítok, hangos kattanással elsül a fényképezőgép gyorsgombja és megszületik felvételem az élőről is.
Minket néz, igaz?

zene ⋮ szavak száma ⋮ megjegyzés ⋮ @

◆ Eamon & Stells ◆

you acting kinda suspicious

A nagybátyám meg fog ölni. Többnyire, ha ezzel a gondolattal készültem belevágni valamibe, annak kivétel nélkül az lett a vége, hogy valamilyen módon bajba keveredtem. Mintha a sors előre jinxet mondott volna rám és úgy rendelkezett, hogy mindenképp megleckéztessen az élet. Különösen mostanában, amikor amúgy is minden irányból csak a veszély leselkedett rám.
Meg kellett volna húznom magam, otthon maradni és hagyni, hogy Chris és a többi vadász tegye a dolgát, valamint bízni abban, hogy Jasper és a többiek mindenre felkészültek. Meg kellett volna várnom, míg a dolgok lassan kiforrják magukat nélkülem, vagy hogy legalább azok az Árészos rohadékok felhagyjanak az elrablásom megkísérlésével. A legutóbbi próbálkozásuknál képesek voltak a seriff hivatalt is belekeverni, ami annyit jelentett, hogy komolyan el akartak kapni és ennek érdekében képesek voltak minden aljasságot bevetni. Féltem tőlük, mert nem értettem, miért ragaszkodnak hozzám ennyire, miért nem öltek még meg, amikor bőven lett volna rám alkalmuk, és miért akartak minden áron a markukban tudni.
Ennek ellenére nem bírtam a seggemen maradni. Nem tudtam rávenni magam, hogy csak ölbe tett kézzel üljek, amikor mindenki más a város és a lakosság biztonságának megőrzésén dolgozott, szövetségeseket gyűjtött, vagy épp információkat szerzett. Én is tenni akartam valamit. Már csak azért is, mert addig se kellett arra az érzelmi viharra gondolnom, ami a bensőmben tombolt. Az is lehet, hogy igazából pont ez volt a fő oka. Önzőség lenne, hogy egy kis figyelemelterelésre vágytam?
Konkrét elképzelésem nem volt róla, mit akarok tenni, csak a vágyat éreztem, hogy csináljak valamit. Valami hasznosat azt hiszem. De mivel nem tudtam ezt hol is kezdhetném, úgy döntöttem elmegyek a családom bunkerébe, amit mostanában főhadiszállásként használtunk a kis csapatommal.
Így kötöttem ki késő délután az erdőben. Még viszonylag világos volt, a fák között barátságos félhomály uralkodott, ami megkönnyítette a közlekedést az aljnövényzeten keresztül. Nem olyan rég jártam erre utoljára, így pontosan tudtam, merre tartok; egész közel merészkedtem az egyik falka területéhez, csak azért mert ott már jobban kitaposott útvonalak vannak.
Szokatlanul csendesnek tűnt most minden, szemeimmel felváltva pásztáztam a fákat és a talajt, mintha csak keresnék valamit. Talán így is volt. Nem tudom miért tettem így, meglehet, hogy csak a csend nyugtalanított. Se egy madár, se kistestű állatok neszezésének hangját nem hallottam a közelben. Márpedig ha valamit tudtam az erdőkről - erről meg aztán különösen -, akkor az az, hogy nem jelent semmi jót a túl nagy csend.
Egyszer csak megláttam. Piros foltok pettyezték az egyik fa tövét és az avart körülötte. Vér. Nem is kellett ennél több, hogy az ösztöneim bekapcsoljanak és előjöjjön belőlem a vadász.
Követtem a nyomokat egészen addig, míg meg nem láttam egy alakot, nem sokkal előttem. Innen nem tűnt úgy, mintha ő sérült volna meg - bár lehet tévedek, szóval egy kicsit gyanúsnak tartottam.
Próbáltam csendesen megközelíteni, miközben elővigyázatosságból kezemet a dzsekim alatt lévő fegyverre csúsztattam. Ráléptem egy rohadt faágra, aminek reccsenése sikeresen le is buktatott, rögtön utána meg valami el is vakított néhány pillanatra. Mintha kattanást hallottam volna...
- Mi a franc? - kiáltottam fel háborogva, az arcom elé kapva a kezem. Miután kipislogtam a szemem elől a fénykarikákat, haragos pillantással néztem rá. Most tűnt fel, hogy fényképezőgép van nála. - Te lefényképeztél? Töröld ki!
Késztetést éreztem rá, hogy előkapjam a pisztolyt és lepuffantsam. Úgyis csak altató lövedék van benne. Megérdemelné... De nem teszek ilyet. Még.
Jól megnéztem magamnak a vonásait és diszkréten végigpillantva rajta próbáltam felmérni, ő vérezte-e össze az erdőt. Egy karcolást sem vettem észre rajta, ellenben feltűnik az árok, ami mellett ácsorog. Enyhén közelebb lépek, hogy belepillanthassak ééééés bingó. Már tudtam, kinek a nyomát követtem. Első ránézésre úgy tűnt, valami szétmarcangolta szegényt.
- Elég nyugodtnak tűnsz ahhoz képest, hogy egy holttest mellett ácsorogsz - állapítottam meg hidegen, egy lépést hátrálva tőle.
Lehet, hogy kezdek kissé paranoiás lenni és ezért néztem lassan minden második személyt árészosnak, de lássuk be, ez azért elég furcsa szituáció...

Stella & Eamon

Amikor mindketten megláttuk a hullát, És amikor Te azt hitted mi voltunk azok...

Lehet, hogy nem vakuval kellett volna - minden ilyesmi gyorsan fordul meg viszonylag sebesen működő elmémben, ahogy ott állok egy árok szélén, melynek mélyén egy feltépett torkú farkas hever.
Szeretek ott lenni a dolgok sűrűjében, megírni magamnak, aztán eltenni, rácsukni a fiókot és soha többé nem gondolni rá.
Megfordult a fejemben, hogy jelentkezem az iskolaújságnál, mint szerény és ártatlan gólya, Nanabi nélkül, csak én, ezzel a viszonylag jó minőségű Canon géppel, meg nagy, barna szemeimmel, de nem a pletykarovat érdekelne és egy-egy gyilkosság, talán még az egyetemisták gyomrát is felkavarná.
Egyelőre nem a halottról készül felvétel, hanem róla, egy hirtelen felbukkanó lányról.
Éppen ahogy egy ágra lép és az kettétörik alatta, miközben körvonalai élessé válnak és a fókusz megállapodik döbbent arcán.
Igazán művészi, talán kattintanék még párat, ha nem zökkentene ki egy hangos franc.
Elfelejtettük kikapcsolni a vakut.
Kellemetlen…
Elengedem a gépet, az a maga vaskos valójában ütődik mellkasomnak, arcomon szégyellős döbbenet honol, egy kis pislogással fűszerezve, de mielőtt bocsánatot rebegnék, eltűnik. Azt nem engeded Nanabi, pedig sokszor megbánom minden lélegzetem.
- Miért? Jó lett! Ha megadod a címed, átküldöm.
Mert hiszen nem kockáztathatunk, kitépi a nyakunkból ezt a drága gépet és nincs pénzünk másikra.
Az apám sóher, főleg amióta számára is egyértelmű, hogy két szájat kell etetnie…
Félrepislantok, talán gorombaságnak tűnt, azon gondolok, hogy Nanabit kijátszva hogyan tudnék mégis bocsánatot kérni…
Késő, általában elkésem a helyes szavakkal, mert miközben ő végigmér és teszek egy tétova pillantást az árok felé, már elfelejtem a fotót. Elvégre a hulla fontosabb.
Lepillantok rá, a torkát tépték fel, de közelebb kellene menni, nem csak a fotó kedvéért.
- Tőle nem kell félnem.
Ebből a szögből rossz lesz a felvétel és van már társaságunk is.
Egy percig döbbenten meredek rá, ismét megfogom a gép oldalmarkolatát, minta rátámaszkodnék, de kitsune miatt nincs szükségem mankókra.
Azt hiszem nélküle…
- Azt hiszed mi voltunk?
Hirtelen elfeledkezem a többes számról, talán mert általában keveset beszélek, partner mindig van a fejemben, és emberek idegenek, megbízhatatlanok, sosem értenék, a számkivetettek életét éljük, azokét, akik hobbiból holttesteket fotózgatnak, hogy utána kitalált cikkeket írjanak róluk, hogy a hangok a fejükben kiröhögjék őket.
Rámeredek, tágra nyílt szemmel, de vajon sokat segít-e, hogy kihúzom magam és helyesbítek.
- Mármint én voltam, én egyedül?

zene ⋮ szavak száma ⋮ megjegyzés ⋮ @

◆ Eamon & Stells ◆

you acting kinda suspicious

Sosem voltam az az agresszív fajta, de most elgondolkoztam rajta, hogy jól orrba vágom a srácot. Nem hallott még róla, hogy engedély nélkül nem illik lefotózni a másikat? Meg amúgy is...
- Mi az, hogy miért? - kérdezem leplezetlen felháborodással. Nem voltam abban a hangulatban, hogy játszadozzon velem. - Te most szórakozol velem? Az hiányzik, hogy a képem egy idegen szobája falán kössön ki - fortyogtam tovább. Mostanában épp elég nemkívánatos személy őrizgetett rólam felvételeket, nem hiányzott még ez is. - Lássam, hogy kitörlöd, ha nem akarod, hogy baja essen a gépednek. - Felszegtem a fejem és igyekeztem minél fenyegetőbben nézni rá, hogy komolyan vegyen. Néha az embereknek az ártatlan arcocskám miatt nehezére esett elhinni, hogy gond nélkül képes lennék megtenni nem túl szép dolgokat, fogalmuk sincs róla, hogy közel sem vagyok olyan ártalmatlan, mint amilyennek tűnök. - Vagy tudok jobbat, majd törlöm én! Nehogy nekem titkos másolatokat csinálj belőle - Nyújtottam a kezem, hogy megkapjam a gépet. Nem bíztam a srácban, na nem azért, mert azt gondoltam volna róla, hogy tényleg valami kis perverz, aki kiragasztaná a képem az ágya mellé, egyszerűen csak volt benne valami... fura. Bár ki tudja? Az is lehet, hogy csak a különös találkozás miatt éreztem így vele kapcsolatban, de a megérzésem csak ritkán csapott be. - Na mi lesz?
Én várok, nekem úgy is jó lenne, ha a nyakában maradna a szerkezet, csak ide jönne mellém, hogy végre eltüntessük a képet és minden oké lenne. S míg erre vártam, kihasználtam az alkalmat, hogy felmérjem őt is, meg a környezetet is, így nem tartott sok ideig, míg végül megláttam, mi miatt ácsorgott itt, pont az árok mellett. Egy vérfarkas tetem, csak ez hiányzott a mai napból.
Szinte azonnal meg is feledkeztem a képről, a belső vészjelzőm olyan hangos szirénázásba kezdett a fejemben. Tudtam én, hogy volt valami nem stimmelt itt! Talán nem mindjárt az ő gyanúsításával kellett volna kezdenem, hogy kiderítsem mi vagy ki végzett a szerencsétlen nővel, de léggé adta magát a dolog. És ahogy egyből magára is vette, tulajdonképpen csak még gyanúsabbá tette.
Arra mondjuk egy cseppet értetlenül ráncoltam a homlokom, hogy többesszámban beszélt, alig észrevehetően körbe is lestem, mintha azt várnám, hogy felbukkan a tettestársa valamelyik közeli bokorból. De aztán kijavította magát, így rászűkítettem a pillantásom.
- Nem én mondtam... - hagytam rá, ezzel egyértelműen megerősítve a feltételezését. Valóban azt hittem, hogy talán valamilyen módon köze van hozzá, de azért megérdemelte az ártatlanság vélelmét. Elvégre addig nem lehettem ebben biztos, amíg ez be nem igazolódik.
- Jelentetted már a seriffnek? Hívtál bárkit is? - kérdezősködtem, miközben óvatosan leereszkedtem az árokba, hogy közelebbről is megnézhessem a vérfarkast. - Lefényképezted a testet? - szegeztem neki még egy kérdést, kissé talán előre rosszalló hangsúllyal, pedig igazából még hasznomra is vált volna, ha igazán jó minőségű képek készülnek róla. Megmutathatnám a többieknek, na meg a nagybátyámnak is, hogy rendesen kielemezhessük és összehasonlíthassuk a többi hasonló esettel.
- Gyere, segíts megvizsgálni - nem kértem, inkább utasítottam, immár a test mellől guggolva pislogva fel rá. Szükségem lenne rá, hogy világítson nekem, na meg több szem többet lát, ugyebár.