Borzasztóan makacs természettel, hatalmas pofával és még hatalmasabb egóval áldott meg az ég. Tisztában voltam a határaimmal, bár igyekeztem ezeket leplezni. Nem szívesen mutattam ki az érzelmeimet, igyekeztem a racionalitás talaján maradni, habár hébe-hóba eldurrant az agyam, és olyankor hajlamos voltam meggondolatlan kijelentéseket tenni. Azonban nem tartottam magam hülyének, sőt kifejezetten odáig voltam a fejtörőkért, és a mai világ Sherlockjaként hivatkoztam magamra. Halálosan untatott a hétköznapi emberek egyszerűsége, mindig kerestem valamit, ami felcsigázta a gondolataimat, de sose szegtem törvényt. Sőt, inkább arra törekedtem, hogy a magam módszereivel betartassam azokat. Gyűlöltem az igazságtalanságot, a felesleges, átlátszó hazugságokat, ettől függetlenül nem nevezném magamat a legőszintébb embernek a világon. Könnyedén megtaláltam a kiskapukat, megéreztem, ha valaki át akart vágni. Ilyen téren jó emberismerőnek és tapasztaltnak éreztem magam. A családom jóvoltából ambiciózus és kitartó férfi vált belőlem, egyfajta nyughatatlan lélek, aki addig nem állt meg, amíg a végére nem járt egy rejtélynek. Alapjáraton sokan egy beképzeltnek fasznak tartottak, sőt, a kollégáim nem egyszer vágták a fejemhez, hogy feleslegesen ne okoskodjak, szimplán azért, mert nem bírták elviselni, hogy jobb voltam náluk. A magánéletemre nem sok figyelmet fordítottam: a szüleim Arizonában maradtak, a nővérem pedig folyton úton volt, így sok évvel ezelőtt egyedül érkeztem a városba. Nem alakítottam ki szoros barátságokat, nem szívesen fogadtam el másoktól segítséget, viszont nagyon ügyeltem a látszatra, ezért sokan társasági embernek gondoltak, holott jobban vágytam a csendre, mint az állandó nyüzsgésre. Vagyis, jobban vágytam olyan emberek társaságára, akiknek az IQ-szintje megütötte az elvártat, de nagy bánatomra, eddig nem sok ilyennel találkoztam ebben a városban, szóval beszélgetőpartnernek megmaradt a kutyám, Rookie, akibe több értelem szorult, mint néhány városlakóba.

Édesapám, Mason Wayne az amerikai seregben szolgált. Ennek híven nevelt fel engem és a testvéreimet. Mindenkitől a maximumot várta el, szigorú apa volt, de nem nevezhetném igazságtalannak. Csupán azt akarta elérni, hogy sikeresek legyünk az életben. Ő az egyik példaképem. Egy igazi zseni, nagyszerű stratéga és vezető. Az én szememben ő maga egy isten, akinek a parancsait soha nem kérdőjeleztem meg.
Édesanyám, Elise Wayne a Nemzetbiztonsági Ügynökség volt hírszerző. Talán még az öregemnél is nagyobb koponyának számított, mielőtt visszavonult volna. Tőle tanultam el az információszerzés minden csínját-bínját. Mellette fejlesztettem tökélyre a kommunikációs képességeimet, és tanultam meg, hogy az ember csak akkor érvényesülhetett ebben a világban, ha jól keverte a lapjait. A szüleim nem számított annak a tipikus amerikai házaspárnak. Nem csak a hivatásuk, hanem a származásuk miatt sem. Mindketten vérjaguárok voltak, büszke példányai a fajunknak, akik kifejezetten ügyeltek a világ rendjére. Minket is olyan eszmék szerint neveltek fel, hogy kötelességünk megőrizni a békét, arról nem is beszélve, hogy korán tudatosították bennünk: mi különbek voltunk az átlagnál.
Nem csoda hát, hogy a nővérem, Helen nem egyfajta bűbájos fiatalnővé érett mellettük, hanem egy rideg, az érveket és a logikát szem előtt tartó katonaként. A nővérem ugyanis szintén az életét tette fel az államok védelméért, csatlakozott a haditengerészethez, és azóta nagyjából évente kétszer látom őt.
Azonban volt még valaki a családban, akiről nem szívesen beszéltünk. Ő a kisöcsém volt, Isaac, akit kiskorában elraboltak. Sose találtuk meg se őt, se az elrablóit, azonban hatalmas érvágás volt a szüleimnek. Isaac-kel a viszonyom meglehetősen hullámzó volt, de a fenébe, mégiscsak a testvérem volt, és valamilyen szinten magamat okoltam az eltűnéséért. Talán ezért is vettem a fejembe, hogy nincs szükségem arra, hogy nagy álmokat hajkurásszak, hiszen a hétköznapi embereket is meg kellett védenie valakinek, és számukra is igazságot kellett szolgáltatni.  

Borzasztó fejfájásra ébredtem. A homlokomat masszírozva ültem fel az ágyban, nem is nyitottam ki a szemeimet addig, amíg a lábamnál lévő kupac mocorogni nem kezdett. A félhomályban rápillantottam a takarómon fekvő szőrgombócra, előrenyúltam, megsimogattam a bundáját, aztán az éjjeli szekrényem felé nyúltam, hogy kitapogassam a telefonomat.
Egy pillanatra, ahogy feloldottam a képernyőzárat, elvakított a mobilom fénye. Fájdalmasan nyögtem fel, amikor láttam, hogy még csak fél öt múlt pár perccel. Kibújtam a takaró alól, és a fürdőbe támolyogtam. Megmostam az arcomat, hiszen tudtam, már úgysem tudnék visszaaludni. Ha egyszer az agyam működésbe lendült, akkor esélyem se volt lecsillapítani.
A tükörbe nézve elborzadtam a látványtól: sürgősen borotválkoznom kellett. Neki is álltam a procedúrának, már a szakállam felét leszedtem, amikor az ajtóban felbukkant a kutyám, és nyüszíteni nem kezdett.
− Mi az öreg, te sem tudsz aludni? – pillantottam rá félszemmel, de továbbra is a tükörképemet bámultam, mert nem akartam összevágni magamat. Rookie leült a küszöbre, a farkát csóválva figyelte a mozdulataimat. Egyértelmű volt, hogy mit szeretne: azt akarta, hogy vigyem ki sétálni.
A sejtésem beigazolódott, hiszen miután én letöröltem a maradék borotvahabot az arcomról, majd ledobtam a törölközőt a szennyeskosárra, addig ő felszívódott, és a pórázával tért vissza.
Továbbra is olyan érzésem volt, mintha valaki kalapáccsal szögeket vert volna a fejembe, így úgy gondoltam, nekem se ártott volna egy kis friss levegő. Kapkodva felöltöztem, nagyjából a helyükre fésültem azokat a hajtincseimet, amiknek rohadtul nem volt ott keresnivalójuk, ahol éppen találtam őket.
Mire eljutottam az előszobáig, addigra Rookie már a bejárati ajtó előtt ugrált a pórázzal a szájában. Hamar el is vettem tőle, mielőtt a nagy lelkesedésében lecsapott volna vele valamit, mondjuk többek között a saját gazdáját. Felvettem a cipőmet, Rookie nyakörvébe akasztottam a pórázt, aztán megragadtam a kulcsaimat, és már kint is voltunk a lépcsőházban.
Szerencsére, hiába volt lelkes, mégis jólnevelt kutya volt, így nem kezdett el rángatni, amíg bezártam az ajtót. A lépcsőfokokat is mellettem szedte, sőt még akkor sem nyüszített, amikor pár lépessel megelőzött, és nem tudott a segítségem nélkül kimenni az épületből.
Odakint mélyen magamba szívtam a friss levegőt. Kabátot, vagy pulcsit nem vettem, nem voltam az a fázós fajta.
Nem láttam még ilyen csendesnek ezt a környéket, de örültem neki, hogy a máskor a környékbeli kölyköktől hangos utca végre teljesen kihalt. Belegondolva, én sose voltam az a bandázós típus, ezért nem is értettem, hogy miért volt a gyerekek lételeme a hangoskodás és az állandó visítás.
A közeli park felé vettük az irányt, bár elképzelésem se volt arról, hogy mivel fogom tölteni az elkövetkezendő pár órát, hiszen még nagyon messze volt a munkaidőm kezdete. Jobban belegondolva, még a munkán se akartam töprengeni, hiszen a fene se gondolta volna, hogy amikor átkérettem magam Beacon Hillsbe, akkor az egyenlő lesz azzal, hogy halálra fogom unni magam, ostoba kis hülyeségeket bíznak rám, és a kollégáim úgy kezelnek majd, mint egy taknyost. Pedig nem voltam idióta, sőt nagyon is tisztában voltam azzal, hogy a városban érdekes dolgok történtek, amelyekről valahogy a rendfenntartás valamiért mindig jótékonyan megfeledkezett.
Felsóhajtottam, aztán megvakartam Rookie fejét. Ő volt az egyetlen élőlény ebben a koszfészekben, akitől nem rázott a hideg. Ráadásul nagyszerű rendőrkutya volt, bár tény, nem a városiaknak köszönhette ezt, hanem nekem, mert rengeteg energiát és időt fektettem a kiképzésébe.
A parkba érve elengedtem őt. A pórázát a karomra csavarva felültem az egyik pad tetejére, és figyeltem, ahogy körbe-körbeszaladgált. Néha irigyeltem őt, amiért ilyen jó dolga volt: egy nagyszerű gazda leste minden kívánságát, továbbá nem hárult rá akkora felelősség, mint például rám.
Az öregem meg is ölne, ha nem az ő nevelése szerint vélekednék a világról, és nem az lenne az elsődleges szempontom, hogy törekedjek a béke megőrzésére. Meg aztán a saját bűntudatom se engedné, hogy közelemben még egy embernek baja essen… Szegény Isaac… Ha akkoriban több figyelmet szenteltem volna neki, és nem veszítettem volna szem elől abban a bevásárlóközpontban, akkor talán még ma is velünk lenne. A kezeimre pillantottam, amelyek remegtek az eluralkodó emlékeimtől. Ostoba és önző voltam, de megtanultam a leckét, és még egyszer nem követtem el ugyanazt a hibát…


Sok-sok önmarcangolással teli órával később megérkeztünk a munkahelyemre. Biccentettem a kollégáimnak, rádobtam a kabátomat a fogasra, a táskámat pedig az asztalomra tettem. Kényelmesen elhelyezkedtem a székemben, már vártam, hogy mikor kapok valakitől egy-két keresetlen megjegyzést. A megjegyzések viszont elmaradtak, a felettesem lépett be a helyiségbe, és egyből felém fordult.
Felvont szemöldökkel figyeltem. Ismertem ezt a nézést, megint valami hülyeséget akart rám sózni, valami nyilvánvaló ostobaságot, amihez nem kellett nagykoponyának lennie az embernek.
− Ethan, lenne egy feladatom a számodra – szólt hozzám, de még mindig nem mozdultam. Igyekeztem elrejteni az arcomra kiülő kellemetlen grimaszt.
− És mi lenne az főnök? – Nagyon azon voltam, hogy visszafogjam magam, sőt még némi érdeklődést is sikerült a hangomba csempészni. Nem voltak nagy reményeim a leendő ügyemmel kapcsolatban.
− Eltűnt a helyi iskola történelem tanára… Utána kellene járni. – Szerintem valaki komolyan viccesnek találta, hogy ilyen semmitmondó ügyeket varrhattak a nyakamba, de már nem is törtem magam azon, hogy ellenkezzek. Felkaptam a holmijaimat, váltottam még néhány szót az üggyel kapcsolatban, aztán füttyentettem egyet Rookie-nak. Hallottam ahogy összesúgnak a hátam mögött, vagy felröhögnek a háttérben. Szívem szerint bemutattam volna nekik, vagy legalább is helyreigazítottam volna őket, azonban nem voltam ilyen helyzetben. De egyszer… Egyszer majd én röhögök rajtuk.


Az iskolában kezdtem a kérdezősködést, hiszen mégis csak ott volt a legtöbb kapcsolata az eltűntnek. Ráadásul, ahogy kérdezősködtem, hamar kiderült az is, hogy nem volt családja, akikhez mehettem volna. Egy magányos farkas volt, aki beletemetkezett a porosodó könyveibe meg térképekbe.
Viszont mégis találtam egy kiindulási pontot: sokan nem szerették a fickót, azonban a megkérdezettek mégis egy lányra mutogattak.
Épp a folyosón állva beszélgettem a focicsapat tagjaival, amikor elhaladt mellettünk. Egyből rámutattak, hogy ő az. Ahogy elhaladt a folyosón, látványosan megbámultam, bár nem azért, mert tetszett volna, hanem azért, mert megéreztem rajta valamit: nem volt egy átlagos ember. Ezáltal pedig az elsőszámú gyanúsítottammá nőtte ki magát, és elhatároztam, hogy addig nem hagyom nyugton, amíg másik nyomot nem találok, vagy nem ismeri be, hogy az ő szórakozása miatt szívódott fel az a pasas.
Már akkor tudtam, hogy nem kellett volna felkelnem, vagy háríthattam volna másra ezt a megbízást, hiszen a lány több gondot és fejfájást okozott számomra, mint amennyi hasznom volt belőle, de csak azért sem hagytam fel olyan könnyen a nyomozással. Sőt, lassan érdekelni is kezdett, hogy valaki miként tudott nyom nélkül felszívódni.