A legjobb szó, amivel talán illetni lehetne Neirát a szeretetéhes. Gyerekkora óta kirekesztettként tengette a mindennapjait, csupán azért, mert nem volt olyan, mint a többiek. Mindennél jobban szerette a természetet, és a falujához közeli erdő sokáig álmodásai színhelye volt. Gazdag fantáziájának köszönhetően azonban képes volt csillapítani azt a magányt, amely egész életén át gyötörte.
Kedves, barátkozó természet volt, hiszen nem vágyott másra, csupán arra, hogy legyen egy baráti köre, aki elfogadja őt olyan különcnek, amilyen. Azonban annyiszor becsapták, átverték és kihasználták a sebezhetőségét, hogy az évek múlásával óvatossá vált, megkeseredett, és nem szavaz olyan könnyen bizalmat másoknak, mint egykoron.
Mivel megtanulta, hogy csak magára számíthat, ezért talpraesetté és leleményessé változtatta az élet. A korábbi bántások miatt önvédelmi leckéket vett, amiknek köszönhetően ráébredt arra, hogy sok esetben nem jó, ha meggondolatlanul cselekszik.
A zord külső mögött viszont egy nagyon érzékeny lélek rejtőzik, aki mindig is hitt a varázslatban és a természet mindent elsöprő erejében. Neira nehezen illeszkedik be közösségekbe, épp ezért, ha valakit megkedvel, hozzá örökké lojális marad. Egy olyan barát, akire a legrosszabb helyzetekben is számítani lehet, hiszen melletted áll mindenben. Talán ezért is érintette nehezen, hogy az a személy, aki felnyitotta a szemét a származásával kapcsolatban, az a személy, aki éveken keresztül a legjobb barátnőjének számított, és ténylegesen jóban-rosszban ott volt neki, már nincs többé.
S bár gyászol, nem tört meg teljesen, hanem eldöntötte, ha más nem, akkor majd ő szolgáltat igazságot. Mindig is céltudatos volt a vágyait illetően, s most, hogy ismét kirántották alóla a talajt, úgy érzi, hogy ennyivel tartozik a legjobb barátjának, és az ügy végére jár.


Eredeti szülei boszorkánymesterek, azonban soha nem is ismerte őket, és néhány évvel ezelőttig arról sem tudott, hogy egyáltalán örökbe fogadták őt.
Nevelőszülei azonban minden tőlük telhetőt megtettek, hogy Neira teljes életet élhessen, még akkor is, ha a kisvárosban élő gyerekek többsége furcsának találta őt. Neira hálás nekik, amiért felnevelték őt, és továbbra is az igazi szüleiként tekint rájuk, hiszen a Llewellyn házaspár nem akart megszabadulni tőle, sőt érzi, hogy szeretik őt. Ettől függetlenül Neira nem képes visszatérni hozzájuk, hiszen a környezet, amelyben felnőtt túl sok rossz emléket idéz benne, azonban nem telik egy úgy nap, hogy ne hívná fel őket, és ne beszélnének.
Neira Amerikába költözve a nagybátyja családjánál húzta meg magát. Ők egyáltalán nem tartják különcnek, ezért úgy érzi, hogy Beacon Hillsben megtalálta azt a békét, amelyre odahaza mindig is vágyott. Továbbá, ha itt bántani próbálják őt, kapott már az élettől eleget ahhoz, hogy lepörögjön róla az amerikaiak hülyesége.
Családtagként tekintett még egy Odessa Norwood nevű boszorkánymesterre, aki hosszú évek után megtörte a jeget, és a lány barátnőjévé vált. Ő volt az, aki felvilágosította Neirát a daimon-létről, és arról, hogy a világon létezik egy társa, akivel egyszer egymásra találnak, s talán akkor elmúlik az a kínzó üresség, amit a lány nap, mint nap érez. Odessa mindig ott volt Neirának, az évek során olyan közel kerültek egymáshoz, hogy Neira a testvéreként tekintett rá, épp ezért fáj annyira neki Odessa elvesztése.
Talán családtagként említhető még a másik fele, Joshua, a boszorkánymester, akit Dessa révén ismert meg, és aki menekülni akar előle. Kevesebb, mint egy éve hozta őket össze a sors, s mióta Neira ráismert, azóta nem hagyja nyugton a fiút. Akármennyire is idegesítő a srác, a kötelék, ami köztük van nem engedi, hogy megszabaduljanak egymástól. Sőt, Neira nem is engedné megszakítani a kapcsolatot, hiszen csak a lélekpárja mellett érzi azt, hogy teljes lenne az élete.
br>

Minden azon a bizonyos napon kezdődött.
Éjszaka volt, így senki nem figyelt fel a bérház lépcsőházában lévő alakra. Jobbját növekvő pocakján pihentette, és időnként kénytelen volt szünetet tartani lépcsőzés közben. A harmadikra érve úgy szuszogott, mintha maratoni távot futott volna le. Idegesen kopogtatott az a hármas számmal jelölt ajtón, és a lábaival dobolt, miközben arra várt, hogy ajtót nyissanak neki.
Kulcs csörgött a zárban, kisvártatva pedig egy férfi bukkant fel az ajtóban. Értetlenül meredt az előtte álló nőre, aztán kilépett a folyosóra, és gyorsan behúzta maga után az ajtót.
− Mi a fenét keresel itt? – korholta le a nőt, észre sem véve, hogy a kései vendége még mindig a saját pocakját simogatta.
− Szerinted mégis mit keresek itt? Azért jöttem, hogy elmondjam, gyermeket várok – suttogta fojtott hangon a nő, hiszen ő is tisztában volt azzal, hogy nem ez volt a legalkalmasabb hely a bejelentéséhez.
A férfi idegesnek tűnt, hátrapillantott az ajtó felé, majd megragadta a nő csuklóját, és a lépcsők irányába húzta.
− Nézd, nem érdekel engem, hogy gyereked lesz, az sem izgat, ha az enyém. Nem fogod tönkretenni a családomat, világos voltam? Csupán egy múló kaland voltál, semmi több… − A nő megijedt a férfi tekintetében lévő dühtől, kirántotta a kezét a szorításából, azonban mielőtt szólhatott volna, egyszerűen faképnél hagyták.


Neira születése után

Kilenc hónappal később világra hozott egy egészséges lány gyermeket, mégsem bírt ránézni, vagy szeretni őt.
Néhány hete már otthon volt, a gyermek a kiságyában feküdt, miközben a nő a konyhában suttogva beszélgetett a barátjával.
− Nézd, Chris, nem tarthatom meg a gyereket! Folyton rá emlékeztet. El akarom felejteni őt, de nem tudom, amíg ez a gyerek itt van.
− Csodálom, hogy egyáltalán világra hoztad… Nem rád vall – jegyezte meg Chris, miközben óvatosan az asztalra helyezte a csészéjét.
− Nem vagyok szörnyeteg, nem oltok ki egy ártatlan életet. Csak vidd el innen, jó? Úgyis ilyenekkel foglalkozol, találj neki egy szerető családot, és vidd innen jó messzire! – Chris ellenezte a dolgot, sőt egyáltalán nem értette a nő viselkedését.
− Hogy vagy képes megszabadulni a saját gyerekedtől?! Te hoztad a világra! Semmilyen anyai szeretet nem szorult beléd?!
A nő a kezeit tördelte csitítgatta a férfit. Idegesen játszadozott a hajával, de közben ugrásra készen arra várt, hogy mikor sír fel a kislány a másik szobában.
− Ezt nem értheted! Nem állok készen erre… Nem lennék jó anya… A daimonom vagy, az ég áldjon meg! Neked értened kellene engem! – Kifogások érkeztek kifogások hátán, egészen addig, amíg Chris bele nem unt az egész beszélgetésbe.
− Akkor sem értelek, Cora. Más boldog lenne, ha gyereke lehetne…
− Épp ezért! Vidd el! Add olyanoknak, akiknek nem lehet gyereke, és legyenek boldogok!
− Cora, egy emberi életről van szó, a saját lányodról… Nem beszélhetsz úgy róla, mintha egy lepasszolható tárgy lenne – ingatta a fejét Chris. Hosszú órákon keresztül vitatkoztak még, de Cora nem tért jobb belátásra.
Időközben a gyermek is felébredt, így Corának gondját kellett viselnie. Az ajtóban álltak, Cora kezeiben tartotta a gyermeket, de rá sem pillantott miközben elköszönt Christől.
− Tudok egy családot, akik szeretnének örökbe fogadni egy gyermeket. Megnézem, hogy mit tehetek, de nagyon megfogod még ezt bánni – dugta zsebre a kezeit, és szomorúan pillantott a babára. Előre sajnálta a gyermeket, amiért ilyen szülőkkel rendelkezett, s Chris ezért is fogadta meg, hogy a gyermek gondját viseli. − Hogy hívják egyébként?
− Aneira.
− Szép név. Te adtad neki? – érdeklődött az egyik kezével az ajtófélfának támaszkodva.
− Nem. A nővérek voltak. Nem éreztem azt, hogy jogom lenne nevet adni neki. Nem akarom, hogy bármit is kapjon tőlem, hogy rájöjjön, hogy ki vagyok, vagy épp meg akarjon keresni.
− Nagyon sajnálni fogod ezt az egészet.
− Tévedsz. Én csak a régi életemet akarom visszakapni. Szia Chris, majd még beszélünk. – Mielőtt Chris elköszönhetett volna, Cora rázárta az ajtót, és visszament a lakásba. Kétségbeesetten próbálta kitalálni, hogy mihez kezdjen a gyermekkel, amíg más nem fogadja örökbe.


Aneira hat-hét éves korában

A kerti hintán üldögélt, és lógatta a lábait a levegőben. Fejét lehajtva rágcsálta az ajkait, miközben a kerítésen túlról gyerekzsivaj és zene szűrődött át.
A házból Neira nagybátyja bukkant fel, és sétált a kislányhoz.
− Hé, szöszi! Miért vagy ilyen búvalbélelt? Hogy-hogy nem mulatsz együtt a többiekkel? – állította meg a hintát, és guggolt le a lánnyal szemben. Neira lassan felemelte a fejét, hogy ránézhessen.
− Nem hívtak meg. – Szavaiból sütött a keserűség, miközben vágyakozóan a kerítés felé pillantott.
− Miért nem?
− Azt mondják fura vagyok – rándította meg a vállát. Próbálta könnyedén kezelni a dolgot, de az ajkai minden egyes szónál megremegtek. – Bácsikám, szerinted is az vagyok?
− Furcsa lennél? Nem, nem hiszem kicsi lány. Az biztos, hogy különleges vagy. Sose láttam olyan embert, akibe ennyi energia, szeretet és jóság szorult volna. Ne lógasd az orrodat azért, mert azok a gyerekek nem látják az igazi értékeidet. És egy valami sose felejts el: A családodra mindig számíthatsz. Mi itt vagyunk neked, és úgy szeretünk, ahogy van. Sose érdekeljen olyan emberek véleménye, akik csak bántani akarnak.
Neira halványan elmosolyodott, hiszen jól estek neki a nagybátyja szavai, de akkor se volt képes teljesen szavakba önteni az érzéseit. Gyakran érezte magányosnak magát, vagy, hogy nem azon a helyen van, ahol lennie kellene, vagy azt hogy hiányzik belőle valami. Ezt az üres magányt még a családja sem érthette meg.
− Bácsikám?
− Igen, hercegnő?
− Hajtanád egy kicsit a hintát?
− Egy olyan emberért, aki boldogságot hozott a családunkba, bármit megtennék – mosolyodott el a férfi. Felegyenesedett, leporolta a nadrágját, és Neira mögé sétált, hogy óvatosan útjának indítsa a hintát.


Neira tízéves kora körül

− Hé! Adjátok vissza a cuccaimat! Kérlek! – kapott a levegőben repülő tolltartója után, azonban túl magasan volt neki. A srácok az osztályteremben folyamatosan csúfolták, elvették a holmijait, és vagy olyan magas helyekre tették fel, amiket nem ért fel, vagy egyszerűen csak kidobták őket a kukába.
− Tessék, itt van – nyújtotta a tolltartót Neira felé az egyik fiú, de amikor a lány érte nyúlt, nevetve elrántotta a kezét. – Hogy dőltél be ennek, te dilis?
− Mondd csak Neira, hogy vannak a mókusok, akikkel beszélgetni szoktál? – szólalt meg a terem végéből az egyik lány, aztán nevetve nekidőlt a barátnőjének.
− A mókusokba több emberség szorult, mint belétek! – fakadt ki Neira, és mielőtt a tanár megérkezett volna a terembe, kiszaladt onnan, és elindult az igazgatói iroda felé.
Szerette volna szépen rendezni a dolgokat, de nem hagytak neki más választást, és a szülei azt mondták, hogy ha a gyerekek továbbra is piszkálják őt, akkor forduljon a felnőttekhez.
Megtorpant az igazgatói iroda előtt. Olyan hatalmasnak és rémisztőnek tűnt az ajtó, mégis erőt vett magán, és bekopogott.
Pár perccel később már zokogva ült az igazgatói irodában, zsebkendőket fújt tele mialatt az igazgatónő próbálta lecsillapítani.
Aznap megkezdődött az iskolaváltásainak a sorozata…

Neira tizenkét éves kora körül

Épphogy leszállt a buszról, két másik diák hátulról fellökte őt. Épphogy sikerült a kezeit előrenyújtva tompítania az esést.
− Hallottad Jack? Azt pletykálják, hogy ez a dilis azt hiszi magáról, hogy ért az állatok nyelvén, és hogy tud varázsolni! Meg mutatjuk neki, hogy a focisták mihez értenek? – Neirát kirázta a hideg, ahogy a fiúk felröhögtek körülötte.
− Nekem Erica azt mesélte, hogy egy tolvaj a csaj, és csomó holmiját lenyúlta már. Nem csak dilis, de még enyveskezű is. Nem hagyhatom, hogy a húgomat csak úgy meglopják! – Durván felrángatták a lányt a földről, és egy kevésbé ismert mellékutca felé terelték.
Ott nekilökték a falnak. Neira hiába könyörgött, egy pofonnal elhallgattatták. Az első pofont újabbak követték, a haját tépték, a gyomrába rúgtak. Mire végeztek vele, ő magzatpózban a kucorgott a földön, és könnyek áztatták az arcát.
Magára hagyták a lányt, Neira csak akkor merte elővenni a telefonját, és hívni a szüleit.


Neira tizennégy évesen, nyári szünet alatt

Mindig is arról fantáziált, hogy egyszer szabadon szaladhat a világban anélkül, hogy elítélő pillantások vennék körül.
Álmában rókabundában bújva szaladt az egyre sűrűsödő erdőben. A fűszálak csiklandozták a tappancsait, a szél összeborzolta a bundáját, és végre először életében szabadnak érezte magát.
Beleugrott a patakba, mancsait alaposan megmártóztatta, aztán vonyítva szaladt tovább az éjszakában. Nem félt a sötétben, hiszen ez az erdő mindig is menedéket nyújtott számára. Egy olyan hely volt, ami biztonságot jelentett neki. Ismerte a hely összes zegzugát, s némelyik lakóját is.
Szabadidejében sok időt töltött a természetben, minél messzebb az emberektől, hiszen az állatok nem bántották őt, nem vették el a holmijait, nem szidták, nem verték meg, csupán elfogadták a közelségét, sőt örültek a jelenlétének.
Gyorsított a tempón, egészen addig szaladt, amíg ki nem fulladt. Akkor elheveredett a fűben, és a csillagokat kezdte fürkészni. Egy pillanatra lehunyta a szemeit, és…
A sötét szobájában tért magához. Kibújt a takaró alól, akkor vette észre, hogy a lábai koszosak voltak, és a körmei alá is piszok került. A padlón falevelek hevertek szanaszét. Furcsállta az egészet, de mivel a kutyája ott szundikált a káosz közepén, ezért neki tudta be a rendetlenséget.
Másnap reggel még mindig ezen a különös eseményen töprengett, amikor az édesapja közölte vele a nagyhírt: önvédelmi kurzusra fog járni, hogy minden esetben meg tudja védeni magát a kellemetlen alakoktól.



Felnőttként

Évek múlva, amikor eljött az ideje annak, hogy leadja a jelentkezését az egyetemre, a nagybátyja nem mindennapi ajánlattal állt elő: szerette volna, ha Aneira Amerikában járna iskolába, és örült volna annak, ha náluk lakik Beacon Hillsben.
Neira pedig örömmel adta le a jelentkezését a közeli egyetemekre, hiszen úgy érezte, szüksége van egy kis környezetváltozásra.
Minden úgy alakult, ahogy szerette volna: a bácsikájánál élt, felvették álmai egyetemére, a helyi könyvesboltba kezdett dolgozni részmunkaidős állásban… Már csak egy valami hiányzott, amit egész életében hiányolt: egy igazi barát.
De nem kellett sokat várnia. Huszonkét éves volt, éppen a boltban könyveket pakolászott, amikor egy lány lépett be az üzletbe, és a nagy lendületével ledöntötte a közelben feltornyozott könyveket.
− Bocsi, bocsi, bocsi! – szabadkozott, és már kapkodta is fel a könyveket a földről. Neira halk sóhajjal lépett mellé, hogy rendet rakjon.
− Semmi gond, tényleg, csak ne csinálj több bajt.
− Akkor engedd meg, hogy segítsek, aztán biztos vagyok benne, hogy utána te is tudsz segíteni nekem! Egyébként Odessa vagyok! – hadart. Borzasztóan hadart, és fél kézzel egyensúlyozott a felszedett könyvekkel. Neira félve pillantott rá, és inkább gyorsan kezet rázott vele, mielőtt Odessa megint szétdöntött volna mindent.
− Neira – felelte csendesen, és folytatta a könyvek pakolását. Megtanult tartózkodó lenni, volt ideje kitapasztalni azt, hogy aki elsőre kedvesnek tűnik, sokadjára már nem biztos, hogy az lesz.
− Neira? Elég menő név! Walesi, nem? Figyu már, ez még jobb! Ugyanis nekem kelta mitológiai könyvek kellenének, szóval biztos vagyok benne, hogy nem véletlenül hozott össze minket a sors.
Minél többet beszélt, és loholt Neira nyomában, a lányban oldódni kezdett a feszültség, és hosszú évek óta először képes volt elmosolyodni idegenek társaságában.
Odessa idővel a legjobb barátnőjévé vált. Ott voltak egymásnak jóban-rosszban, sőt Odessa volt azt, aki bevezette Neirát a világuk titkaiba. Ő mutatta be neki a saját daimonját, Colint, és nyitotta fel Neira szemét a saját származásával kapcsolatban.
Öt hosszú éven keresztül Aneira mindenben számíthatott rá. Odessa még arra is képes volt, hogy megpróbálja megtalálni Aneira lélekpárját, és Beacon Hillsbe csalja.
De egyszer mindennek jó is véget ér… Jelen esetben mindez Odessa rejtélyes halálával végződött. Aneira pedig a hatalmas káosz közepette megfogadta azt, hogy kideríti mi történt pontosan Dessával, hiszen ennyivel tartozott neki.