Nincs egyszerű módja annak, hogy egy személyt igazán körbeírhassunk. Természetesen ott vannak a belső ösztönök, amelyek irányítják, a neveltetés során kialakult elvek, amelyek megalapozzák az illető személyiségét, de még ezt is képes felrúgni az érzelmek hevessége bármelyik pillanatban.
A viselkedésem legtöbbször a másik személyhez igazodik, de azért igyekszem barátságosan hozzáállni mindenkihez, amíg okot nem adnak arra, hogy ezt másként tegyem. A makacsságom határokat egyáltalán nem ismer és lehet, hogy néha ez sok rosszat hozz magával, de ugyanakkor ennek köszönhetően tudom magam a legnehezebb helyzetekben is átsegíteni a holtponton. Nem szeretek feladni dolgokat még akkor sem, ha már az eszem azt diktálja, hogy talán jobb lenne meghátrálni.
Eléggé forrófejű tudok lenni nagyon sokszor nem gondolom végig, hogy mit teszek egyszerűen csak cselekszem. Ezen esetekben leginkább az érzelmeimnek köszönhetem azt a löketet, amivel képes vagyok szinte mindent felégetni magam körül. Persze ezt nem szó szerint értem, egyszerűen csak nagyon sokszor fordul elő, hogy előbb cselekszem, mint meggondolnám és ennek köszönhetően olyan károkat okozok, amelyeket talán sosem tudok újra helyrehozni.
Eléggé hűséges típus vagyok, ha valaki közel kerül a szívemhez nagyon nehezen eresztem még akkor is, ha néha legszívesebben feltudnék robbanni a létezésétől is. Kicsit sem lepődők meg azon, hogy az emberek többsége nem tud kiigazodni rajtam, sokszor még én magam sem tudom teljes bizonyossággal megindokolni, hogy mégis miért teszem, amit teszek. Sok hibám van, amit egyáltalán nem szégyellek és habár tisztában vagyok velük ezeken sokkal nehezebb dolgozni, mint azt bárki más gondolná.
Vadászat közben hasznát veszem a kitartásomnak és ilyenkor szeretek teljes mértékben kikapcsolni mindent, ami elterelheti a figyelmemet. Ezekben a pillanatokban nem engedhetem, hogy az érzelmeim irányítsanak, mert azzal a hétköznapinak mondható életemben is épp elég nagy károkat okozok ahhoz, hogy ezt be merjem vállalni a professzionális területeken is.
Az utóbbi időben hála az égnek, avagy sem, de többnyire nem igen érzek már semmit a teljes ürességen kívül. Igyekszem módokat találni arra, hogy érezzek valamit, de úgy érzem, hogy minden egyes alkalommal elbukok csak különböző módokon.

Egykoron elmondhattam magamról, hogy egy nagyobb vadászcsalád tagja vagyok. Ugyanakkor egy csapdának köszönhetően nem maradt más hátra, mint a nagyim. Mellette nőttem fel és ő volt az, aki a legjobb tudomása szerint igyekezett segíteni engem az életben. Az egyetlen oka annak, hogy nem emésztett fel engem már elég korán a bosszú, hogy nem volt kinn megbosszulni a veszteséget, hiszen a családommal együtt a gyilkosaik is odavesztek.  

1. Tagadás
Nem tudom elhinni. Vagy inkább nem akarom elhinni. Nem olyan régen még együtt voltunk. Most pedig el kellene hinnem, hogy meghalt. Mindenki azt mondja, hogy meghalt, de senki nem tud tényleges bizonyítékot felmutatni. Persze, ha nem lenne halott, akkor most itt lenne velünk. Én azonban addig nem fogom elengedni a reményt, hogy életben lehet, amíg a két szép szememmel meg nem látom a holt testét, vagy valami fizikailag is megfogható bizonyítékot arra, hogy tényleg meghalt. Mégis, hogyan kellene elhinnem, hogy nincs többé, ha senki sem tudja igazán biztosra? Senki nem látta őt meghalni ténylegesen mégis azt akarják, hogy elfogadjam, mint egy kész tényt. Hogyan is fordíthatnék ilyen könnyedén hátat neki? Nem adhatom fel. Muszáj kitartanom mellette még akkor is, ha senki más nem akarja rajtam kívül megtalálni és megkeresni őt.

2. Harag
Úgy érzem, hogy mindenki az ellenségemmé vált. Senki nem akar nekem segíteni azt mondják, hogy el kellene fogadnom, hogy Raziel nincs többé. Mégis, hogyan léphetnek ilyen könnyedén tovább egyik pillanatról a másikra? Én képtelen vagyok rá.
Hol nem tudok aludni és különböző nyomokat kutatok annak érdekében, hogy csak egy aprócska reményt is találjak annak érdekében, hogy ne nézzenek engem teljesen őrültnek. A másik napokon nem tudok kikelni az ágyból, mert olyan fáradt vagyok, hogy akár heteket is töltök a szobám sötétségében anélkül, hogy bárkinek is igényelném a társaságát. Hol megállás nélkül eszem valamit, majd pedig napokig nem eszem és megállás nélkül a saját határaimat feszegetem. Muszáj lefoglalnom magam valamivel, mert úgy érzem, hogy megőrülök. Kell legyen valami, amivel bebizonyíthatom magamnak, hogy nem őrültem meg, hiszen érzem a lelkem mélyén, hogy még életben van. Vagy egyszerűen csak érezni akarom.

3. Alkudozás
Gyűlölöm önmagam. Kellett, hogy legyen valami, amit tehettem volna annak érdekében, hogy most is velünk legyen Raziel. Talán hamarabb kellett volna keresnem. Vele kellett volna lennem. Ha nem hagyom magára, akkor lehet, hogy most is itt lenne. Az önsajnálat olyan könnyedén nyelt el, hogy szinte megkönnyítettem a munkáját. Nem akartam küzdeni, mindenki mást okoltam azért, mert nem tesznek semmit, miközben én magam sem tettem meg egyetlen egy lépést sem a helyes irányba, hogy megtalálhassam őt. Nem lehet halott. De mi van ha mégis? Hiszen az idő múlásával egyre kevesebb az esélye annak, hogy ténylegesen él és virul. Mert, ha él akkor felmerül az a kérdés, hogy mégis miért nem jelentkezik? Talán sokkal nagyobb bajban van, mint gondolnánk? Talán arra vár, hogy érte menjünk?
Kérdések tömkelege ostromolja a koponyámat és akármennyire is szeretnék válaszokat találni csak még több kérdés üti fel magát a fejemben. Olyan ez, mint egy örökös körforgás, amit nem tudok megállítani. Ha így folytatom, akkor az egyszer biztos, hogy bele fogok őrülni.

4. Depresszió
- Bárcsak itt lennél... - A kezemben szorítom az egyetlen közös fényképünket, amelyekre egyesével potyognak a könnyeim és egyszerre érzem azt, hogy szétszakad a mellkasom és teljes ürességet. - Ha te lennél most a helyemben, te sem adnád fel. Tudom jól. De már évek óta nem láttalak. Már kezdek egyetérteni azokkal, akik azt mondják, hogy beleőrültem az elvesztésedbe. De miért is lepődők meg ezen, hiszen most jelenleg egy fényképhez beszélek, amelytől valamilyen megváltást várok. - Erre akaratlanul is felnevetek, miközben a kezeim között egyre szorosabban fogom a képkeretet az ujjaim szinte teljesen belefehérednek. Mintha csak azt várnám, hogyha elég szorosan szorítom, akkor egyszer csak megjelenik majd, mint ahogyan a dzsinn előjön, ha megdörzsölöd a lámpását.
Nagy sóhajjal teszem vissza a helyére a képet és a bűntudat elkezdi megtölteni a mellkasomat, ahogyan visszaindulok Vincent-hez. Szükségem van arra, hogy érezzek valamit, aminek semmi köze nincs Raziel elvesztéséhez, mert nem hiszem, hogy folytatni tudnám az életem, ha csak mindvégig ezekbe az érzésekbe kapaszkodnék. Ugyanakkor nem hiszem, hogy fair lenne, amit Vincent-tel művelek. Egyszerűen csak remélni tudom, hogy őszintén viszonozni tudom majd az érzéseit. Addig pedig csak meg kell próbálnom leutánozni.. Vagy meggyőzni magam, hogy ugyanúgy érzek, ahogyan ő irántam.

5. Elfogadás
Nem megy.. Nem vagyok rá képes. Még nem.