Könnyebb valamiféle szempontsort néznem, ha jellemezni akarom magam valahogy. Lássuk csak.

Erősségeim: Katona orvos (jelenleg a helyi kórházban vagyok, Beacon Hillsben) vagyok; tehát jó vagyok az életmentésben. Legalábbis az esetek többségében sikerül megmentenem azt, akit kell - de nem mindig. A mai világban, ezekkel a természetfeletti lényekkel, akik a nyakunkban lihegnek szinte... lehetetlen mindent kivédeni.
Van igazságérzetem, s bár néha csípős megjegyzéseim vannak, vagy szarkasztikus a humorom, helyén van a szívem - már ha ez erősségnek számít. Feltalálom magam a legváratlanabb helyzetekben is, főleg, ha emberi életekről van szó. Azt hiszem, azért, mert nekem mindenféle értelemben a rossz adatott meg, igyekszem jót tenni: bárkivel, bármikor, bárhol. A legjobbat hozom ki magamból. (Bár ez olykor kevés.)

Gyengeségeim: Néha nem tudom, mikor kell abbahagyni. Most legfőképp a munkámra célzok; hisz' volt már, hogy el kellett volna engednem egy beteget, egy haldoklót, mégis tovább küzdöttem. De... inkább ne is beszéljünk róla, miféle következményei lettek.
Apropó, ha már gyengeség... gyenge a szívem. Valószínűleg anyai ágról örökölhettem a szívbetegséget: angina.

Elsődleges fegyverem: A józan eszem. Vagy pedig minden más, ami a kezem ügyébe akad; legyen szó egy tűről, vagy akár egy fegyverről. Lehet, nem vagyok katona, rendőr, vagy miegymás... de meghúzni a ravaszt nem nagy dolog, ha az életed a tét... nem igaz?

Mindig irigyeltem azokat a gyerekeket, akiknek teljes volt a családjuk és boldognak látszottak. Nyilván minden családban voltak és vannak is surlódások, de mindig úgy éreztem, hogy a miénkben sokkal több van, mint máshol. Persze, ez gyermeki naivitás volt, vagy csupán önsanyargatás, magam sem tudom. Sosem volt igazán családom. Apám hol a munkába temetkezett, hol éjjel-nappal ivott, de egy dolog sosem változott: sokszor emelt kezet anyámra. A legtöbb esetben ok nélkül. Sőt. Én úgy gondolom, hogy nincs olyan ok, amiért egy nőre kezet szabadna emelni. Főleg nem életünk párjára. De apám más volt. Pocsék gyerekkora volt, még borzasztóbb szülőkkel, de ez egy adott ponton túl már nem mentette fel az aljasabbnál aljasabb viselkedése alól. Ha lehet így fogalmazni, túl hamar felnőttem és túl hamar szakadtam el a gyökereimtől: leginkább apámtól. Szívből gyűlöltem azért, amiért szétszakította apró darabjaira a családunkat. Bár anyámat sem értettem igazán. Sokáig kitartott apám mellett, mondván, a szeretet mindent legyőz. Én pedig tehetetlen kisgyermekként néztem végig, hogyan mennek mindketten, de leginkább én: tönkre.
Mára már… elszakadtam tőlük teljesen. Anyám volt végül az, aki először lépett, de azt hiszem, gyáva volt. Vagy csak bűntudata volt mindazért, ami történt… amit át kellett élnem. Ugyanis szó nélkül hagyott el, vissza sem nézve. Apámmal maradtam, legalábbis addig a néhány évig, amíg nem mehettem a magam útjára-

Amikor az ember az iskolapadban ül és tanul, tömik belé a temérdek információt, avagy egyszóval: tanítják… nem arra gondol, hogy egy nap majd valóban életekért fog felelni. A lehető legtöbb értelemben. Mindig is úgy gondoltam, hogy aki orvosnak megy, az egyszerűen elköteleződött a világ felé. Az emberi életeknél ugyanis nincs értékesebb és egyben törékenyebb a világon. Ezt az is alátámasztja, hogy számomra jó ideje kiderült, hogy a természetfeletti lények köztünk járnak. Bevallom őszintén, gyerekként nem gondoltam volna, hogy a mesék, a fantasy filmek valóságosak lehetnek, avagy a bennük élő, kitalált és demonstrált szörnyetegek. De tévednem kellett. A szörnyek ugyanis köztünk jártak több, talán ősidők óta és a legtöbben nem is tudnak a létezésükről.
Elképzelésem sem volt róla, hogy hogyan fajulhatott eddig a világ. Nem. Tényleg nem tudtam. Abban viszont biztos voltam, a magam józan eszével, hogy okkal léteztek és ami létrehozta őket, az is pusztíthatja el.
Gyengén csóváltam meg a fejemet, majd a gondolataimból az egyik nővér rázott fel, miközben meglengette előttem a papírt.
- Dr. Lockhart, figyel maga egyáltalán? – Úgy nézett rám, mintha minimum fél órája levegőnek néztem volna. Lehet, így is volt?
- Igen, drága Jessica? – Rámosolyogtam azzal a lehengerlő mosolyommal, mire ő gyengén a vállamba csapott.
- Már vagy ötször elmondtam, hogy várják a sürgősségin. Ahogy én tudom, nincs komoly eset, de azért jobb, ha ránéz a beérkezett esetekre – Magyarázta, miközben a kezembe nyomott egy dokumentumot. – Az egyik kisfiú kifejezetten önt kérte – Sejtelmesen mosolygott, majd ahogy megfogtam a papírost, elment. Lepillantottam a sorokra, a macskakaparására, majd a nevet elolvasva halványan elmosolyodtam.
- Lincoln – Végigsimítottam a betűkön, majd azonnal útnak indultam. Lincoln egy hónapban legalább egyszer nálunk kötött ki. Mindig történt vele valami apróbb baleset, de már-már úgy éreztem, csupán arra megy ki a játék, hogy velem találkozzon. Nem tudom, miért, de a gyerekek valamiért szerettek. Ami azt illeti, én is őket. Néha elgondolkodtam azon, milyen lenne, ha nekem is lenne egy saját gyermekem, de a szerelem eddig valahogy elkerült. Vagy csak én magam nem akartam meglátni.
Ahogy megpillantottam a kissrácot a nővérével, szélesen elmosolyodtam és odalépve hozzájuk, máris átadtam magamat az újabb esetnek, azaz Lincoln hóbortjainak.
Noha nem volt mindig időm erre, de most szakítottam rájuk néhány percet. Amúgy sem volt ellenemre… nem csak Lincoln, de a nővére is egész szimpatikus volt és jó társaság.

Ám nem minden nap telik ennyire békésen. Közel sem… én alapvetően ugyanis a katonákat látom el. Az ő sérüléseiket, s az ő műtéteiknél nyújtok segédkezet. Az, hogy besegítek olykor a többieknek, csupán a saját döntésem, a saját felelősségem. Néha viszont azt kívánom, bárcsak ne vállaltam volna el ezt az egészet. Ugyanis 2 éve… azt hittem, nem csak én vérzek el, hanem a műtőasztalon az egyik betegem is: Kyra Knightley. Egészen addig a napig nem ismertem őt, míg be nem hozták a kórházunkba. Fogalmam sem volt róla, hogy túl fogja-e egyáltalán élni. Az egyik lábát egy vérfarkas tépte le, míg a vállát megharapta egy másik. Cselekednünk kellett és több órán keresztül küzdöttünk az életéért. Én és másik négy orvos, plusz talán két, vagy három nővér… már nem emlékszem pontosan. Igyekeztünk megmenteni a karját, de be kellett látnunk, hogy esélytelen megmenteni a karját. Muszáj volt amputálnunk. Egyszerűen nem akartam belegondolni abba, hogy mi lesz, ha magához tér ez a lány. Az arca, a teste, mindene csurom véres volt, de még így is látszott, mennyire gyönyörű. Nem ezt érdemelte, mégis ezt kapta. Vajon miért? Ki írja a sorsunkat odafent?
Napokig nem tért magához a műtét után, de én minden egyes nap meglátogattam őt. Ellenőriztem a lélegeztető gépet, a bekötött infúziót és minden egyebet, gyógyszert, amit még adagoltunk neki. Aggódtam, hogy nem fog magához térni, de egyszer csak megtört a jég. Megmozdultak az ujjai, majd hirtelen felnézett és máris kitépte volna magából a tűt, s mindent.
- Ne, várjon! Jó kezekben van, nyugodjon meg, kérlek! Bízzon bennem, Ms. Knightley! – Ugrottam máris oda, finoman lefogva a kezét, míg másik kezemmel az arcára simítottam nyugtatólag. Láttam a kétségbeesést a tekintetében, azt, ahogyan végül végigmérte saját magát. Szinte megszakadt a szívem. Végül magára hagytam, s szóltam egy nővérnek, hogy végezze el a szükséges vizsgálatokat, míg én magam értesítettem az egyetlen embert, akit jónak láttam. A férjét. Ezt az információt a dokumentumai közt olvastam.

Mikor az ember orvosnak megy, nem készítik fel a szörnyű esetekre. A halálra. Nem mondják meg, hogy milyen súlyos döntéseket kell hozni. Nem mondják el, mennyire nehéz együtt élni azzal, amivel naponta szembesülsz. Nem mondanak el semmit. Vannak viszont dolgok, amiket egy életen át cipel az ember…