Mindenki mást gondol rólam, avagy másként lát, mint én magamat, szóval… miért is engem faggatsz e kérdéskörről? Nézz körbe és kérdezd meg azoktól, akik ismernek. Mit szólsz az ötlethez? Engem meg hagyj békén, van fontosabb dolgom is.

* * * * * * *
„Nem ismerem őt igazán, pedig régóta figyelem. Tetszik, hogy amolyan nagydumás figura és az is, hogy mindenki odáig van érte. Mindig vágytam arra, hogy engem is észrevegyen, de… sosem érdekeltem.” Ebony Burns, egy „rajongó”

„Nem mondanám, hogy nagy haverok vagyunk, bár ő azt hiszi, hogy jóban vagyunk, nos, téved… csak arra jó, hogy feldobja a bulikat, meg hogy a nőket a mi asztalunkhoz vonzza, de egyébiránt… nem érdekel, mi van vele. Egy nagyképű, egocentrikus barom. Csodálom, hogy bárki mellette van.” Warren Knight, haver

„Nem nagy szám. Annyiféle jót hallottam Dorianról, hogy azt gondoltam: meg kell szereznem magamnak. De csalódás volt. Az önbizalma nagy, de ezen túl semmit nem tud nyújtani. Még az ágyban is pocsék.” Katie Rylan, ex-barátnő

„Szeretnivaló a maga módján, viszont… sok idegszál kell hozzá, hogy valaki elviselje a stílusát, vagy azt, hogy nem értékel másokat úgy, ahogyan kellene. Oh, igen, engem sem értékelt és tessék, el is veszített. Nem mintha nem lépett volna jó hamar tovább…” Faye Becker, másik ex-barátnő

„Azt a kölyköt mindig mással látom. Jól megy neki, én azt mondom! Nem kell túl sokat gürcölnie, hogy a nők észrevegyék.” Derick Parker, pultos a helyi kocsmából

„A szánalmas, szeretetéhes barátom. Vagy valami olyasmi. Kihasználom őt, az orránál fogva vezetem és becsapom, sőt, csalom bárkivel, akivel csak lehet… és még csak fel sem tűnik neki! Hogy lehet valaki ennyire idióta és vak? Oh, persze, mert akkora egója van, mint a… nem, erre nincs is jó szó! Élvezet vele szórakozni.” Cassidy Cross, jelenlegi barátnő

„Nagyszájú, társasági ember, aki felületesen bánik másokkal, vagy pusztán addig érdekli valaki, míg az érdeke szolgálja, s már tovább is áll, mintha ott sem lett volna. Beszólogat, kinevet, beléd köt, cukkol, s igen, pontosan úgy kell őt elképzelni, mint a legmenőbb gyereket a suliban. Miközben felelőtlen, önfejű, makacs és...” Axel Kenway, lélektárs

Öhm, őszintén szólva, egy magamfajta mit tudhat arról, hogy „család”? Sosem ismertem a szüleimet. Mármint, vannak róluk feljegyzések, papírok, hogy kik voltak ők és miket is csináltak, vagy úgy egyáltalán, de én… én sosem ismerhettem őket. Ahogyan a nővéremet sem. Ugyanis kicsi voltam még, mikor meghaltak a családi házunkban. Bár én is ott voltam, valami rejtélyes módon én magam túléltem. De ők nem voltak ilyen szerencsések és… tényleg, mi a franc történhetett aznap? Miért maradtam életben? S ők miért nem? Oh, igen, 4 vagy talán 5 éves voltam, amikor az eset történt. Hát nem remek?
Szóval, mindezek után az árvaházban kaptam menedéket, sok más gyerekkel együtt, akiknek szintén nem volt senkije. S valahogy… egyre csak nőttem, cseperedtem a többi kölyökkel együtt, végignéztem, ahogyan mindenki otthonra, avagy családra talál, de engem sosem vittek „haza”. Sosem volt senkim.
Egészen addig, amíg nem találkoztam Axellel….

Ismered azt az érzést, milyen, mikor teljesen egyedül vagy? Hiába vesznek körül emberek, te mégsem érzed magad jobban. Tudod, hogy ott vannak, számíthatsz rájuk (vagy legalábbis elhiszed ezt), ugyanakkor ürességet, magányt érzel csupán.
Én ezt éreztem, mikor az árvaházban éltem. Nem volt más választásom, nagykorúságomig ott kellett lennem, nem engedhettek el, habár… mikor teljesen meguntam azt, hogy sorra eltűnnek mellőlem a gyerekek, azok, akiket netán a barátaimmá avanzsáltam, nos… próbáltam elszökni. De visszahurcoltak. Volt, mikor be is zártak, szobafogságra ítéltek, megannyi szitokszót hozzám vágva.
Aztán a végén teljesen bezárkóztam, nem barátkoztam senkivel, nem kötöttem életre szóló barátságokat, sokkal inkább… csak felvettem egy egyfajta szerepet, álarcot, a közösség nagymenőjét, mondhatni. Érzelemmentesen álltam mindenkihez, ugyanakkor kedvesen, mosolyogva fogadtam, ha új gyerek érkezett, sőt, átsegítettem a kezdeti nehéz szakaszon. Segítettem a beilleszkedésben, egyengettem az útját… én lettem a nevelők szeme fénye, az, akire mindig lehet számítani, de ez csupán ennyiről szólt. Nem törődtem igazán egyikükkel sem. Felszínesek lettek a kapcsolataim, érzelmileg egyikőjükhöz sem kötődtem, hisz tudtam, hogy őket előbb-utóbb, egytől-egyig örökbe fogadják majd, míg én nagykorúságomig itt maradok.
Szóval, ha azt kérdezed, miért lettem annyira felszínes, amennyire… akkor a múltam az oka. Miért érdekeljen bárki, miért törődjek mélyebben bárkivel, ha a végén semmit sem kapok cserébe, csak ürességet és keserűséget? Oh, azt persze kihagytam, hogy a boszorkánymester mivoltom miatt néhányan igencsak közel akartak kerülni hozzám. Azt hiszem, kicsit élveztem is, hogy mennyire felnézek rám a velem született képességek miatt. Sőt. Igenis élveztem, nem kicsit.

Aztán ennek az időszaknak vége lett. Az ajtók bezárultak mögöttem, s többé nem térhettem vissza az árvaházba. De nyilván nem azért, mert végre családot kaptam, a-a! Sokkal inkább, mert betöltöttem azt a kort, amikor már nem élhettem tovább ott, Velük.
Egy kicsit sem bántam. A világ csakis rám várt, hogy felfedezzem és érvényesülhessek benne.

* * * * * * *
Basszus, a találkozó! Kissé késve kapcsoltam, hogy Axellel éppenséggel megbeszéltünk egy „randit”, de tulajdonképpen egy másik, rögtönzött randin vettem részt, Katievel. Oh, igen, ő a legújabb nő az életemben, aki néhány napja tapadt rám az egyik buliban. Azóta rajtam csüng és képtelen leakadni rólam, én meg… nem vagyok semmi jónak az elrontója! Mindenesetre, tudtam, hogy Axel haragudna, ha nem jelennék meg a megbeszélt helyen, így fogtam Katiet és vele együtt indultam el. Mikor beléptünk, azonnal megkerestem a tekintetemmel a fiút. Odabiccentettem neki, és intettem is, de nem úgy tűnt, mint akit annyira érdekel. Talán haragszik?
- Odamegyünk? Ő a haverod? – Súgta a fülembe Katie, miközben hátulról karolta át a mellkasomat. Bólintottam neki, majd a kezét megfogva indultam el vele Axelhez. Aztán időm sem volt arra, hogy szóra nyissam a számat, ugyanis Katie nem hagyott rá lehetőséget. Az ajkaimnak esett, én meg engedve a női akaratnak, nos, hagytam és nem toltam el magamtól, bármennyire is azt kellett volna tennem. Hevesen faltam az ajkait, mohón, közben nem törődve azzal, Axel mit gondolhat rólam. Őszintén szólva, fogalmam sem volt, miről akar beszélni vagy mit is akar pontosan. Úgy voltam vele, hogy a plusz társaság nem zavaró tényező és hármasban is ellehetünk, vagy akár a többieket felhívva, nos, csaphatunk egy kisebbféle bulit.
Pillanatokkal később az ajtó csapódására lettem figyelmes, amire még össze is rezzentem. Elszakadtam Katietől és úgy néztem körbe.
- Ax…? – Az üres helyre pislogtam magunk mellett. Nem értettem, miért lépett le…

* * * * * * *
Axel… az első olyan ember az életemben, aki számít. Mégis, néha azt érzem, egyáltalán nem passzolunk össze. Mármint, mások vagyunk. Ellentétes személyiségűek, s ez nem mindig jó. Főként, ha még úgy is jellemezhetem őt, mint egy kis angyalkát, aki folyton a vállamon ül és közli, hogy mi a helyes és mi nem az. Tudjátok… imádok neki nemet mondani. Ha ő „á”-t mond, én „b”-t. Ha valamire azt mondja, fehér, én azt mondom, fekete. Komolyabbra fordítva a szót, akarva akaratlanul, a találkozásunk Sorsszerű volt; mert onnantól, mint valami láthatatlan kötelék, vonzott minket egymáshoz. Lélektársak lettünk. Míg ő daimon, addig én boszorkánymester vagyok, aki állítólagosan rászorul arra, hogy valaki terelgesse az útját. Ez vajon tényleg így volna? Egyedül képtelen lennék helytállni a világban?
Szükségem van Axelre. Mégis… képes vagyok úgy megbántani őt néha, hogy csodálkozom, miszerint visszatér hozzám. Nyilván a kötelék miatt. De ha az nem lenne, talán már ő is rég eltűnt volna mellőlem, mint mindenki más.

* * * * * * *
Apropó, említettem már, hogy új barátnőm van? Cassidy Cross.