Ki vagyok én? Milyen vagyok? Őszintén? Fogalmam sincs, ki voltam, de azt elmondom, ki vagyok.

Erősségeim: Pozitív dolognak számít, ha hamar elfelejtem például, ha megbántasz? Nem? Akkor mindegy. Nos, erősségek. Tanulékony vagyok, ezen felül jó megfigyelő is. Meg... talán van egyfajta humorom, ami erősségnek számíthat. Tudok nevetni az élet kegyetlen tréfáin, s valljuk be, nagy szükség van a humorra a mai világban, ahol meg kell küzdeni a legendákból már jól ismert természetfeletti lényekkel.

Gyengeségeim:Pocsék a memóriám. Azaz, gyorsan elfelejtek mindent... igen. Azt hiszem, ez elég nagy gyengeség. Hm. Miről is volt szó? ... Oké, nem szórakozom. Tehát. Gyengeség. A közelharcban piszok béna vagyok, így hát ezt bőven idesorolhatjuk. Viszont dolgozom az ügyön, hiszen nincs kedvem ott hagyni a fogam, ha egy komolyabb harcra kerül a sor.

Elsődleges fegyverem: Imádom a lőfegyvereket, s ezeket használom a leginkább. Ezen felül szeretek mindenféle pengét, kést, kardot, azokhoz is értek, bár ritkábban használom, ami azt illeti.


Egyszerűen nevetséges lehet, de egyáltalán nem emlékszem arra, hogy kik voltak ők. Vagy, hogy egyáltalán miféle családom volt. Ugyanis nincsenek emlékeim. Egy pillanatkép sincs az elmémben, amit elő tudnék hívni. Ez talán áldás, mely egyben átok is. Ki tudja, miféle fontos dolgokat felejtettem el a családomon kívül, de annyit tudok, hogy jelenleg nekem tökéletesen megfelel. Vincent az, aki úgymond a családom lett. Olyan ő nekem, mintha csak a testvérem lenne. S lám csak, rajta kívül ott vannak még az Árészosok, akikre ugyancsak támaszkodhatok. (Gondolom én naivan.) Összetartozunk. Valami ilyesmit jelent a család, nem igaz? Összetartozás, közös célok… együtt, mindig együtt.

// Amire nem emlékszik: Van egy nagyobbik húga, Gillian, aki voltaképpen halottnak hiszi Razielt a baleset napja óta (a körülmények máig tisztázatlanok). Azonban a helyzet egészen más, hiszen a férfi emlékei elvesztek, épp ez az, amiért nem tért végül haza.
S volt egy kisebbik húga is, Ariana, aki viszont halott. Évekkel ezelőtt ölte meg egy vámpír. Ekkor döntöttek úgy Gilliannel, hogy vadásznak állnak. Azóta Raziel ugyebár kiesett ebből a szerepkörből, s az Árész-program egyik alanyává vált Vincent jóvoltából. //

The past can hurt.

Képtelen voltam elhinni, ami történt. Az események túl gyorsan pörögtek, s én, mint legidősebb testvér, képtelen voltam megvédeni azt, akit a legjobban szeretek. A kishúgomat. A legkisebbet, Arianat. A vámpír megharapta és pillanatok törtrésze alatt végzett vele. Nem volt időm, hogy bármit is cselekedjek, csupán ledermedve bámultam, ahogy meghal a kishúgom. Mindezek után annyit tehettem, hogy megvédjem a nagyobb húgomat, Gilliant. Aztán a felmentő sereg is megérkezett néhány vadász társunk kíséretében, Vincenttel az élen. Akkoriban még minden rendben volt köztünk. A barátom volt...
A vámpír és a társai végül holtan estek össze, míg én magam a halott húgomhoz másztam. A látvány, a sok vér… szinte rosszul voltam. Remegtem az idegességtől, a fájdalomtól, ami a szívembe mart. Az egyéb sérüléseim nem érdekeltek túlzottan, hisz valaki elvesztése sokkalta nagyobb fájdalommal járt, mint néhány karcolás. A fejemet ráztam, ahogy lassan megérintettem a kishúgom arcát.
- Nem hagyhatsz itt minket… - Suttogtam erőtlen hangon, miközben végigfolyt az első könnycsepp az arcomon. A karjaimba húztam lassan a törékeny, ám már halott testet, s szorosan fogtam magamhoz. Nem akartam elhinni, hogy ő nincs többé. Szerettem, annyira szerettem őt…! S tudtam, többé nem fog rám mosolyogni, nem hallhatom a nevetését, nem hallhatom a hangját. Semmit. Fájt, rohadtul fájt. Gyűlöltem mindent ezekben a pillanatokban. Mintha egy részem vele együtt halt volna meg. Összeszorított szemekkel hajtottam le a fejem. Próbáltam nem sírni, nem utat engedni a gyásznak, de ahogy megéreztem Gillian kezét a vállamon, eltört bennem valami. Felnéztem rá. Láttam, hogy könnyek áztatják az arcát. A szívem ő érte is megszakadt, pillanatok töredéke alatt. Magamhoz vontam, őt is magamhoz karolva szorosan, miközben utat engedtem a saját könnyeimnek.
- Sajnálom… bárcsak tehettem volna valamit, én… - Szavaim elakadtak, hisz nem tudtam, mit mondhatnék. Felelősnek éreztem magam, mint legidősebb testvér azért, mert képtelen voltam bármit tenni. A húgaimról volt szó, elvégre. A család az első, mindig is annak kell lennie! S most…? Elveszítettem az egyiküket. Örökké gyűlölni fogom magam emiatt. Még akkor is, ha voltaképpen öngyilkosság lett volna komolyabban szembeszállni a vámpírokkal. Így a bűntudat az, ami örökké el fog kísérni az utamon. Kiheverem valaha? Nos, szerintem nem. Hiszen vannak dolgok, emlékek, amiket sosem törölhetünk ki magunkból, bármennyire is akarjuk. Örökkön-örökké emlékezni fogok a napra, melyen elveszítettem egy darabot a szívemből... az életemből.

I don't remember... anything. Who Am I?

Ki vagyok? Ez volt az első kérdés, ami megfogalmazódott bennem. Nem értettem, mi történt velem, hogy kerültem az adott helyre, úgy egyáltalán… fogalmam sem volt semmiről. Egy ismeretlen férfi állt fölöttem és elsőre úgy tűnt, bántani akar, de ahogy meglátta a riadt arckifejezésemet, talán meggondolta magát. De az is lehet, hogy én hittem csak azt, miszerint bántani akar.
- Ki vagy te…? Hol vagyok? – A kérdéseimmel benne talán még több kérdést vetettem fel. Aznap a szárnyai alá vett. Vincent Coldwell. Nem tudom, miért de idővel egész közel éreztem magamhoz a férfit, aki megmentett, avagy segített túljutni életem egyik legnehezebb szakaszán.
Semmire sem emlékeztem, nem tudtam, ki vagyok, mi a múltam… egyedül a nevemet tudtam, azt sem tudom, az hogyan jutott eszembe. Más kapaszkodóm nem volt.
Vincentet viszont követtem, bárhová is ment, így kerültem be az Árészosok közé. Jobban mondva részt vettem a programban. Még mindig emlékszem az első fázisra és a tesztre, ami elég… elég mély nyomot hagyott bennem.

Elég jól vettem az akadályokat, már ami a fegyverekkel való bánásmódot illette, de a fegyelemmel, parancsteljesítéssel és hűséggel sem akadt gondom. Hisz miért ne lettem volna hűséges Vincenthez, vagy azokhoz, akiket ő kedvelt és akikben bízott? Talán naivság volt a részemről, sőt, biztos. Úgy bíztam benne, hogy nem tudtam valójában róla semmit.
Farkasszemet néztem Marlával, a labradorral, aki velem szemben állt és a farkát csóválta. Őt neveltem, vele tanultam meg ezerféle dolgot és arra kértek, öljem meg.
Jól emlékszek rá, hogy Vincent egyszerűen sarkon fordult és ott hagyott, mondván, úgysem vagyok rá képes és így a programot sem segítem előrébb. Talán tesztnek szánta a szavait, avagy próbára akart tenni, nem tudom.
A következő pillanatban elsütöttem a fegyvert; mint kiderült, vaktöltény volt benne.
Talán akkor tanultam meg igazán, milyen, ha a parancsot helyezem előtérbe és nem a személyes érzelmeimet. Nehéz volt és mai napig utálom magam érte, még úgyis, hogy Marla életben maradt.

Időbe telt, mire megbarátkoztam ezzel az emlékek nélküli önmagammal, de sikerült. A programnak hála vagy Vincentnek, ezt még én is vitatom, talán mindkettőnek. Tudom, hogy az emlékeim már sosem térnek vissza, de már nem is fontos, ki voltam a baleset előtt. Csak remélni tudtam, hogy jobb ember vagyok így, mint akkor voltam.