A borderline személyiségzavarban szenvedők viselkedése szélsőséges, kiszámíthatatlan. A kórkép nagyon színes, a lélek minden elemében okoz valamilyen zavart, legyen az viselkedésbeli, érzelmi vagy alkalmazkodási. Az érintettek állandó elhagyatottságérzéssel küzdenek, valamint elviselhetetlen magányt éreznek, ami kifejezetten szorongató számukra. Intenzíven képesek ragaszkodni a másikhoz és rettegnek attól, hogy elhagyják őket. A tüneteket olyan mentális zavarok is meghatározzák, mint amilyen a depresszió vagy a függőségi probléma.
Jellemző az identitászavar; hiányoznak a belső célok, tervek, elképzelések saját magukkal kapcsolatban. Önértékelésük a külvilág felé erősnek tűnhet, de egy váratlan helyzet pillanatok alatt kibillentheti őket látszólagos egyensúlyukból.
Jellemző a belső üresség érzete, illetve az intenziv harag vagy annak kontrollálási nehézsége. A jelentős hangulatváltozások miatt érzelmileg instabilak, ami könnyű ingerelhetőségben vagy szorongásban egyaránt megnyilvánulhat. Hajlamosak a bosszúállásra, indulataik könnyen elragadják őket, a probléma megoldásához az agresszió eszközeit választhatják.
Átmeneti paranoid gondolatok szintén jellemzőek.
Más pszichiátriai betegségekhez hasonlóan a borderline személyiségzavar pontos okai mind a mai napig tisztázatlanok. Genetikai hajlam, környezeti tényezők, vagy gyermekkori traumák (verbális, érzelmi, fizikális vagy szexuális bántalmazás, szülők elvesztése, érzelmileg labilis háttér, szupportív és empatikus családi háttér hiánya) egyaránt szerepet játszhatnak a borderline személyiségzavar kialakulásában.

Első megközelítésre az antiszociális személyiségzavarban szenvedő ember nagyon barátságos, elbűvölő, intelligens, mindig azt mondja és csinálja, amit elvárnak tőle. Ha azonban jobban megvizsgáljuk, akkor kiderül, hogy mindez csak a látszat, és a maszk mögött egy teljesen más ember lakozik.
Az antiszociális ember végtelenül önző és egocentrikus, mindent azért tesz, hogy a saját céljait elérje. A mások feletti kontroll megszerzésére bármit hajlandó bevetni, legyen az a személyes kisugárzása, manipuláció, erőszakos viselkedés, szex vagy megfélemlítés.
Általánosságban azt mondhatjuk, hogy az ilyen személyiségzavarban szenvedő ember nem érez. Nem érez megbánást, bűntudatot vagy lelkiismeret-furdalást a tettei miatt, sokszor elhárítja magáról a felelősséget.
Az áldozatok sokszor csak késve ismerik fel, hogy az elbűvölő álarc mögött ki is lakozik valójában.

Lucy Becker (édesanya, más adat ismeretlen) - A vér szerinti anyámra nem emlékszem túlságosan. A róla szóló emlékeim túlságosan megkoptak az évek múlásával, és amikre emlékszem, azokat sem merném úgy elmesélni, hogy azt tudjam mondani, ez biztosan így történt. Egy biztos, neki köszönhetem, hogy megkaptam azokat az átkozott telepatikus képességeket fajának köszönhetően. Azt hiszem jó volt a kapcsolatunk, bár gyakran volt szomorú, és sokat sírt. Őt nem érdekelte, hogy más vagyok, mint a többiek. És annak ellenére, hogy diclonius, próbált úgy nevelni, hogy emberi maradhassak, az helyett, hogy olyanná válok, mint valaki, akitől félnének az embereket. Sok időt töltöttünk együtt. Apámmal azonban nem volt túl jó a kapcsolatuk. Sokszor veszekedtek, néha baljós hangokat is hallottam a zárt ajtó mögül. De nem igazán emlékszem mi történt, csak hogy egy idő elteltével apám egyre kevesebb időt töltött otthon, anyám pedig egyre többet sírt. Lassan kezdett eltávolodni tőlem is. Egyedül voltam. Rövid időn belül pedig eltűnt. Egyik napról a másikra. Azóta sem tudom az okát, vagy hogy mi történt pontosan. Túl fiatal voltam ahhoz, hogy keressem, apámat pedig látszólag hidegen hagyta, ahogy a létezésem is.

Nathaniel Wraith (édesapa, halott) - Apám mindig is távolságtartó volt, ha rólam volt szó. Talán mindig is félt egy kicsit, amiért anyám által belőlem is egy 'mutáns' lett. Nem bízott benne, hogy egyszer csak ne törnének belő előlem a faji tulajdonságaim. Bár sosem értettem, miért nem bízik bennem, elvégre félig ember voltam, és anyám is igyekezett a jó irányba terelni. Párszor, ha ostobaságot csináltam, egy két pofonnal elintézett mindent, és nem szólt hozzám hosszú ideig. Azonban sohasem üvöltözött. A módszerei mindig is távol álltak tőlem, talán ez is közrejátszott, amiért sosem ápoltunk szorosabb kapcsolatot. Viszont sikerült elérnie azt is, hogy felnézzek rá, és tiszteljem. Igenis ő volt a ház ura, ahogy annak lennie kellett. Sosem beszéltem vissza, és szó nélkül megcsináltam, amire kért. Nem igazán emlékszem, anyámmal milyen volt a kapcsolatuk. Az egyre gyakoribb veszekedést sem tudtam hova tenni, de talán már nem is fontos. Végül is anyám elhagyott, és apám volt az, aki maradt. Akkoriban végre el is kezdett úgy viselkedni, mint egy apa. A kapcsolatunk némit javult, de sosem volt az, amire vágytam, amit másoknál is láttam. Sosem fociztunk együtt, vagy mentünk el férfias programokat csinálni. Aztán pár év elteltével megismerkedett valakivel, és minden visszaállt a normálisba. Visszakerültem a második helyre, vagy talán inkább a harmadikra, mert még az új munkája is fontosabbá vált nálam...

Charity Frewen (nevelőanya, halott) - Tizennégy éves voltam, mikor a családunk része lett. Mivel mindig is inkább az a fajta voltam, aki megtartja magának a véleményét a veszekedések elkerülése érdekében, igyekeztem visszafogni magam apám előtt, ha róla volt szó. Nem azzal volt baj, hogy körülbelül tizenöt évvel fiatalabb volt, mint apám, vagy a viselkedésével. Próbált kedves lenni velem szemben, és látszólag apámmal is nagyon jól kijöttek. Végre egy igazi család képét láttam magam előtt. A baj az volt, hogy ő nem az anyám volt. Szép lassan hozzászoktam az új helyzethez, bár továbbra sem tetszett túlságosan a dolog. Az egész pedig akkor kezdett rosszabbodni, ahogy teltek az évek és kicsivel idősebb lettem. Talán tizenhat, tizenhét éves. A nevelőanyám egyre furcsábban kezdett viselkedni a közelemben, és apró célzásokat kaptam, amiket nem nagyon tudtam eleinte hova tenni. Aztán persze minden világos lett azon az éjszakán, mikor teljesen kettesben maradtunk, amiért apámnak bent kellett maradnia a laboratóriumban a kutatásai miatt. Azóta sem beszéltem az egészről senkinek.

Mindez persze már lényegtelen. Apám ott veszítette el a tiszteletét a szememben, mikor a kísérleti patkányának használt. A saját fiát. Ezek szerint sosem érdekeltem, bárhogy is próbálkoztam. Anyám is magamra hagyott, mintha nem is léteznék. A nevelőanyám pedig egyenesen undorító. A mások által érezhető gyűlölet legmagasabb szintjén is sikerült átlendülniük, én pedig nem tudtam fékezni az indulataimon, mikor végre sikerült kiszabadulnom abból a valóságos pokolból, ahol hónapokat töltöttem apám kísérletének köszönhetően. Ő volt az első, akivel végeztem, utána pedig jött a barátnője. És ezt senki sem róhatja fel nekem.

...997. 998. 999. 1000.
Előröl.
1. 2. 3. 4...
A láncok csörgése volt az egyetlen, ami néha megtörte a  csendet, mely az üres helyiségre nehezedett. Igazából azt sem tudtam, pontosan hol vagyok, vagy mi történik körülöttem. Az órák és a napok összemosódtak, a sötétséghez pedig már teljesen hozzászoktam a kötő miatt, ami eltakart szemeim elől mindent. Valójában ez volt az egyetlen módja annak, hogy ne támadhassak rá azokra, akik időnként meglátogattak.
Nem tudtam, mióta lehetek a teremben. De úgy éreztem, mintha már ezer éve nem ettem volna. Az éhségtől úgy éreztem, szép lassan kezdek megőrülni. A hideg fém minden egyes alkalommal belevágott a húsomba, ahogy mozdítani próbáltam a csuklómat. Bár ez a fájdalom szinte már fel sem tűnt. A bőrt már így is teljesen lehámlasztotta a kezemről. Az égető érzés megszokottá vált, ami leginkább zavart, az a vér volt. Nem az zavart, hogy a saját véremben tapicskoltam már napok óta, elvégre a nagy része már megszáradt. Az zavart, hogy az egyetlen élvezetet az nyújtotta, ha valami módon képes voltam ártani magamnak. Hogy érezhessem a friss vér szagát a levegőben. Őrülten vágytam az érzésre, hogy a ragacsos anyag végigcsurogjon a karomon, és ha a láncok engedték volna, hogy hozzáférjek a kezemhez, már a saját véremet innám. És ez még a jobbik eset lenne...
...43. 44. 45. 46...
Ember. Nő. Ember. Hús. Gyerek. Lány. Nő. Ember. Férfi. Hús. Férfi. Hús. Hús. Hús. Nő. Gyerek. Hús. Fiú. Hús. Hús. Hús. Hús. Hús!
Mégis mi ez? Mi történik? Érzem a vér szagát - bódítóan mámoros illata nem hagyta, hogy tovább menjek, s folyamatosan, pillanatról pillanatra emlékeztetett rá, mennyire éhes vagyok. Fél szemmel, a kapucnim alól láttam, hogy az emberek bámulnak, bár fogalmam sem volt, miért. Csak azt éreztem, ahogy a nyál összefut a számban, s kínzóan csiklandozza a nyelvem arra ösztönözve, hogy egyek végre. De hát mindent kihányok!
- Drágám, mi baja annak a fiúnak? - Hallottam meg végül egy halk, kissé talán félénk női hangot, mire azonnal oda kaptam a tekintetem, s csak figyeltem, ahogy a mellette álló férfi ránt rajta egyet, hogy ne álljon meg.
- Ne bámuld már! Gyere - szólt rá közben, s csak ez után vettem észre, hogy egyik oldalra fordított mutatóujjam haraptam, a számat pedig rohamos sebességgel hagyta el a felgyülemlett nyál, amit az elképzelt ízek kavalkádja váltott ki. Úgy festhetek, mint egy átkozott ragadozó - futott át elmémen azonnal a gondolat, és abban a pillanatban jobban féltem saját magamtól, mint bárki mástól eddig.
Egész testemben megremegtem, miközben levegő után kapkodva próbáltam fékezni a bennem felgyülemlett, ismeretlen érzéseket, amikre tudtam, hogy nem szabad hallgatnom.
Ahogy felnéztem, arra eszméltem, hogy a körülöttem elhaladó emberek nagy ívben elkerülnek, s csak egy érdeklődő, kissé talán félelemmel teljes pillantásra méltatnak, és azonnal tovább is sietnek. Aztán rájöttem, hogy nekem is ezt kéne tennem; eltűnni otthon a négy fal közé zárkózva.
De miért pont most jut eszembe mindez?
...127. 128. 129. 130...
Végre ismét lépéseket hallottam.
Valaki felém közeledett.
Aztán kinyílt az ajtó, de egy biztos pontnál ismét megálltak tőlem pár lépésnyire. Minden alkalommal pontosan ugyanott.
Mintha attól félnének, ha átlépik azt a láthatatlan vonalat, ameddig a vektoraim érnek, azonnal végük van. De nekem eszembe sem jutott bántani senkit sem...
- Engedjetek el! - Tört ki belőlem hirtelen minden feszültség, ami a napok teltével felgyülemlett. Addigi nyugalmi pozíciómból hirtelen felugrottam, hogy nekik ronthassak, de a láncok visszatartottak. Kézfejem ökölbe szorult, és minden erőmmel küzdeni kezdtem a visszatartó erők ellen, azonban rettentően gyenge voltam. Szinte azonnal visszazuhantam a földre.
- Engedjetek el... - ismételtem. - Engedjetek el. Engedjetek el. Engedjetek el... - mondogattam újra, és újra remegő, elhaló hangon, mintha ettől bármi is jobb lenne. Éreztem, ahogy a kötő a szememen elkezd átvizesedni, ahogy hagytam, hogy a könnyeim utat törjenek maguknak. - Nem bírom tovább... - folytattam. - Miért csináljátok ezt velem? Inkább öljetek meg... nem akarok így élni, én nem akartam ez lenni. Ne büntessetek tovább... - motyogtam magam elé a szavakat gondolkozás nélkül, de semmire sem kaptam választ.
- Miért nem adod már fel? - Kérdezte végül az egyik férfi.
- T-tessék? - Emeltem fel a fejem a hang irányába, de hiába, úgysem láttam semmit.
- Mi kell még ahhoz, hogy végre elfogadd, ami vagy, és úgy is viselkedj?! - Szólt rám erőteljesebben, mire összerezzentem. - Embert kell enned ahhoz, hogy élhess. Ez az élet rendje. Ne ellenkezz azzal, amivé váltál! Egy gyenge kis senki vagy, Dante. És ha rajtam múlik, itt fogsz megrohadni. - Ezek voltak az utolsó szavai hozzám, mielőtt távolodó léptek hangja ütötte meg a fülem.
- Ne... ne! - kiabáltam utánuk, miközben hallottam, ahogy csapódik az ajtó. - Ne! Nem hagyhattok itt megint! - Olyan erősséggel szorítottam ökölbe a kezeim, hogy éreztem, ahogy a tenyereimből vér kezd folyni. Ettől pedig csak rosszabb lett. Az éhségem újra előtört. Kínzóbb volt, mint eddig bármikor.
- Nem akarok bántani senkit...
...470. 471. 472. 473...
Kezdek teljesen megbolondulni.
A folyamatos számolás volt az egyetlen egész idő alatt, ami arra késztetett, hogy megtartsam a józan eszem, de egyre nehezebben ment.
A férfi szavai csengtek a fülemben újra, és újra, és újra, és újra...
Miért akarják, hogy felrúgjam az erkölcseim? Miért akarják, hogy egy érzések nélküli ragadozó legyek? Én nem tudnék így élni...
Ugye?
Már saját magamban sem voltam biztos többé.
Hirtelen ajtó nyitódásra lettem figyelmes.
Egy női hang visszhangzott az üres folyosón, amit egyre közelebbről hallottam. Apró sikolyok, kérlelés és tiltakozás. Végül minden ellenére a földön landolt szinte előttem - legalábbis a puffanásból így ítéltem meg.
Senki nem szólt egy szót sem, ismét csak az ajtó nyikorgását hallottam, mielőtt becsapódott.
Az előttem lévő lány nem szólt semmit. Szinte éreztem a félelmét, a vér szagával együtt, ami valószínűleg abból a sebből jöhetett, amit az esés által szerzett.
- Miért?... - Kérdeztem sokkos állapotban magamtól.
- Ne bánts, kérlek... - hallottam a félelemtől reszkető hangját, és egyértelmű volt, hogy a sírást próbálja visszatartani. Pontosan tudta, mi vár rá. - Könyörgöm.
Fogalmam sem volt, mi történik, de a kérlelése egy cseppet sem hatott meg. Szavai csak tompán visszhangoztak fejemben, s szinte fel sem fogtam őket, mintha nem érteném.
A vér...
Közelebb kúsztam hozzá, mire a mozzanataiból érzékeltem, hogy ő azonnal hátrébb is kúszott tőlem. Viszont nem volt hova bújnia, igaz? Az ajtó bezárult.
Nem is kellett több.
Vadállat módjára kezdtem el rángatni a kezeim, miközben felálltam a földről. Éreztem, ahogy a láncok kezdik megadni magukat. Nem érdekelt, mennyire fájt, csak az érdekelt, hogy szabaduljak. A nyál összefutott a számban, ahogy a vér ízére gondoltam, vagy arra, hogy apró cafatokra szaggathatom. Mint valami átkozott prédát. Halk morgás hagyta el a szám, ahogy minden erőmmel azon voltam, hogy a közelébe férkőzhessek, végül nem volt más választásom, mint a vektoraim segítségével utána nyúlni, de akkorra már túl messzire ért tőlem. Ettől pedig csak még feszültebb lettem.
- Borzasztóan... éhes vagyok... - mondtam halkan, miután kissé sikerült lenyugtatnom magam. Szaporábban kezdtem levegő után kapkodni. - Kérlek, bocsáss meg - nyögtem még ki, majd minden erőmet összeszedve rántottam egyet a láncokon, azonban ezúttal nem érdekelt, mennyire vágják fel a csuklóm, addig nem nyugodtam, ameddig meg nem adták magukat, és el nem szakadtak.
Onnantól pedig szabad volt a pálya.
Rávetettem magam a lányra, aki hangosan felsikoltott. Láthatatlan kezeimmel a földre szorítottam, én pedig fölé másztam, és egészen közel hajoltam az arcához. Szemeimet még mindig takarta a kötő, de nem is akartam látni semmit. Ahogy egyre közelebbről éreztem a lány illatát,megszűnt bennem minden. Egyedül a vérszomjam irányította a cselekedeteimet, s az éhség. Fel sem fogtam, mi történik.
Mikor észhez tértem, és újra felülkerekedtem a bennem lakozó szörnyetegen, de akkorra már csak a lány holtteste fölött ültem terpeszben. Épp akkor szakítottam el fogaimat a hátától, aminek nagy részén már csak a gerince látszott. Óvatosan, remegő kézzel húztam le szemem elől a vékony anyagot, és döbbenten egyenesedtem ki, miközben hagytam hogy a földre hulljon.
Az a rengeteg vér, ami körülöttünk volt. Leszakított végtagok, szétrágott test maradványa.
Az éhségem elmúlt.
Ezt tényleg én tettem...
Torkom szakadtából kezdtem üvölteni, és hátra vetettem magam, mintha ezzel lemoshatnám a vért a kezeimről, de ekkorát még én sem hazudhattam magamnak. Felálltam a földről, és sokkos állapotban, botorkálva indultam el az ajtó felé, út közben egyszer majdnem meg is csúszva a ragadós, vörös anyagon, ami a termet úsztatta. Az ajtó mellett megláttam egy kis tükröt felakasztva a falra. A falnak támaszkodtam, mert attól féltem, bármelyik pillanatban össze eshetek. Szinte a könyökömig vér borította a bőröm, a látványától pedig csak még feszültebb lettem. Nem mertem felnézni a tükörképemre, mert attól féltem, valaki más fog rám vicsorogni. Lassacskán az arcomról csöpögő vér átszínezte a padlót azon a ponton is, és rájöttem, hogy nem futhatok el saját magam elől.
Szemöldök ráncolva néztem fel a tükörre, s biztos voltam benne, hogy a rám visszanéző srác nem én vagyok. Vektoraim kavarogtak körülöttem, akárcsak egy harcra kész fegyver, arcom háromnegyedét pedig vér borította. Fogaim akkor kezdték felvenni megszokott alakjukat, azonban a bal szemem fehéren világított a viszonylag sötét szobában.
Ez volt az első alkalom, hogy megöltem valakit.
Ez volt az első alkalom, hogy friss vér ízét éreztem a számban.
Ez volt az első alkalom, hogy én szereztem meg a húst magamnak.
Ez volt az első alkalom, hogy hallottam valakit az életéért könyörögni.
A tükörképemet bámulva ezekkel a gondolatokkal a fejemben, valami hirtelen megváltozott bennem.
Azt hittem, mindez meg fog viselni. De helyette valami mást éreztem. Erőt és izgatottságot.
Egy bestiális vigyor jelent meg a képemen. Ez nézett vissza rám a tükörből.
Az elmém kitisztult, és már egyáltalán nem akartam harcolni önmagam ellen.
Teljesen megtörtek.
Ez volt az utolsó gondolatom, mielőtt nyílott az ajtó, és egy önelégült, tenyérbe mászó vigyorral az arcán nézett szembe velem az az ember, aki heteken, talán hónapokon keresztül fogva tartott lánckora verve, mint valami nyomorult kutyát.
Érzelem mentesen bámultam rá. Láttam, ahogy mozog a szája, de egy árva hangot sem hallottam.
Hosszú másodpercek elteltével végül a továbbra is rajtam lógó láncok csörgésének hangja volt az, ami visszatérített a jelenbe. Elkezdtem tördelni az ujjaim.
Pusztán csak ennyi volt a válaszom, és akkor már mind a ketten tudtuk, mi fog következni.