Mindig is introvertált személyiség voltam, s ez a szó azt hiszem nagyjából le is ír engem. Nem tudom, másféle személy vált volna belőlem, ha mondjuk embernek születek, vagy heterónak, de ilyen lapokat osztottak.
Bizalmatlan vagyok másokkal szemben, az évek során falakat húztam fel magam köré. Általában nem vagyok túl beszédes, ám annál több dolgot veszek észre magam körül. Jó megfigyelő vagyok, jó emberismerő, és azt hiszem egy kicsit ravasz is a fajomból kifolyólag. (Nyilván nem véletlenül a róka alakom állandósult.) Az üzletkötésben emiatt jó vagyok, bár néha hátráltat, hogy nem túlzottan szeretem az idegeneket, vagy úgy az embereket, legyen az bármilyen faj tagja. Barátságos tudok lenni, ha muszáj, de alapvetően jól megvagyok én egyedül. Nem tartom túl bonyolultnak a személyemet, a jellememet, mégis sokszor megkaptam már, hogy nehéz olvasni bennem. Nos, ez valószínűleg így is van.

A szüleimmel egészen tizennégy éves koromig remekül kijöttem. Ahogy azonban apám rájött a szexuális beállítottságomra, megromlott a viszonyunk. Külön vicces, hogy a Daimon fajomtól nem irtózott, ám a biszexualitásomat "másságként" kezelte. Pofonok, szóváltások, néha verések kövezték a kapcsolatunk útját. Anyám volt a megértő fél, aki elfogadott olyannak, amilyen vagyok. Ő segített tizenhat éves koromban elköltözni otthonról a nővéréhez, aki szintén Oregon államban élt, Eugene-ben. Ellátott pénzzel még két évig, mikor is én kértem rá, hogy ne tegye többé, hiszen így lényegében az apám tartott el. Sosem nehezteltem anyámra, amiértnem hagyta el a férjét, aki állítása szerint csak félt az ismeretlentől, régimódi gondolkodású, stb. Nekem ezek csak kifogásnak tűntek, de anyámat megértettem. Évekig csak telefonon tartottuk a kapcsolatot, nagy ritkán meglátogatta a nővérét, olyankor tudtunk csak találkozni.
A szüleim között volt vagy tíz év korkülönbség, én pedig amúgy sem korán fogantam, apámat így hamar elveszítettem... volna, de én őt addigra már régen elveszítettem. Nagyjából öt évvel a költözésem után eltávozott, anyám pedig a nővéréhez költözött. Velük a mai napig tartom a kapcsolatot, bár ritkán látogatom őket, s még a telefonhívásaink sem túl gyakoriak.

Azt hiszem, egészen kicsi korom óta tudtam, hogy mindkét nemhez vonzódom. Eleinte nem hittem, hogy ezzel bármi gond lenne, természetes érzés volt, de ahogy cseperedtem, maga a világ nyitotta fel a szememet. Amit éreztem... az emberek "másságnak" hívtak, s ez még csak a szebb kifejezés volt rá. Így hát titkoltam, nem árultam el senkinek, még a szüleimnek sem, bár nem tudtam, miként vélekednek erről a témáról, sosem került szóba.
Tizennégy éves voltam, mikor komolyabban megtetszett valaki, a szomszéd srác. Egészen biztos voltam benne, hogy ő is ugyanúgy érez irántam, de mindketten túl bátortalanok voltunk, hogy lépjünk ez ügyben. A nyári szünet első napján végül elhatároztam magamat. Bevallom neki. Egész éjszaka egy szerelmes levelet körmöltem neki, újra és újra nekikezdve, labdává gyűrtem a lapot, majd újat fogtam. Végül az íróasztalnál szenderültem el, s kora reggel arra ébredtem, ahogyan a földre huppanok. Apám állt fölöttem, s olyan dühösnek még soha nem láttam. Ordibált, csapkodott, az elkészült levelet apró cafatokra tépte, de a java csak ezután jött. Puszta kézzel kezdett ütni, ököllel, míg én a földön fekve könyörögtem neki, könnyáztatta arccal.
Percekkel később anyám jött a megmentésemre, bár kellett neki néhány másodperc, amíg magához tért a sokkból. A látvány nem lehetett szép onnan, ahol ő állt. Nagy nehezen lenyugtatta apámat, aki ezután elviharzott, anyám pedig felrángatott a földről, majd lefektetet az ágyra. Sosem felejtettem el azt a napot.
Onnantól fogva kerültem a szomszéd fiút, még a tekintetem is elkaptam róla, ha összetalálkoztunk, levegőnek néztem. Igyekeztem úgy tenni, mintha nem érdekelnének a fiúk, mintha megzavarodott tini lettem volna, akinek szüksége volt az apai szigorra, hogy észhez térjen. Apám sokáig ebben a hitben élt. A kapcsolatunk ugyan megromlott, egyenesen rettegtem tőle, nem fordultam hozzá, emiatt még anyámtól is kissé elhidegültem. Az öreg viszont azt hitte, rendes fiút faragott belőlem.

Két évig tudtam leplezni az érzéseimet, a valódi énemet, addigra viszont annyira felgyülemlettek bennem az érzések... nem bírtam tovább rejtegetni. Nem akartam titkolózni, nem úgy akartam élni... Apám hiába nyugodott meg, mindig árgus szemekkel figyelt engem, minden apró jelre. Néhányszor a cuccaimat is átnézte, vagy épp a telefonomat, bár utóbbiról mit sem tudtam.
Egyik este épp arra mentem haza. A telefonom a kezében volt, az ágyam szélén ült, arcán egyszerre ült harag és csalódottság. Abban a pillanatban még akár sajnálhattam is volna, amiért becsaptam, titkolóztam, de a két évvel azelőtti történések miatt csak gyűlöletet éreztem.
- Mit akarsz, mit mondjak? - kérdeztem ingerülten, megtörve a csöndet. Úgy tűnt, ő nem fog megszólalni, én pedig meg akartam akadályozni, hogy kezet emeljen rám. - Nem hazudok többé. A fiúkhoz is vonzódom. És akkor?
Olyan súlyos eset nem történt, mint mikor megtalálta a levelet, de nagyobb pofonok bizony elcsattantak. Nem tudtam volna megállni, hogy vissza ne vágjak neki, nem voltam már egy taknyos kölyök, így mindenképp el akartam kerülni, hogy tettlegességig fajuljon a dolog.
Csak azután nézett rám, hogy tettem felé egy lépést, a tekintetében viszont... nem volt semmi. Mintha egy idegent nézne, nem a saját fiát. Ekkor értettem meg. Számára valószínűleg halott voltam, mert nem az a macsó, heteró fiú voltam, akit ő akart.
- Ha levegőnek akarsz nézni, csak rajta! Tagadj ki, tégy velem bármit, a tényeken nem változtathatsz. Engem nem változtathatsz meg. - A szavak nem túl higgadtan hagyták el a számat, ám én magam sem voltam higgadt. Egész életemben rejtegettem a világ, a saját családom elől az igaz valómat, két éven keresztül egy fiúra sem mertem ránézni... nem akartam többé így élni. Betelt a pohár nálam, s ez... ez, amit apám művelt, volt az utolsó csepp.
Nem emlékszem tisztán, mi történt ezután, mire anyám felért, úgy kellett lerángatnia minket egymásról. A legtöbb sérülést még így is én kaptam, mert hiába, nagyobb darab volt az öreg, mint én, a nyurga, izmosnak nem túlzottan nevezhető, szálkásodó testemmel. Nem engedtem neki, hogy mentőt hívjon, de másnap megnézettem magam egy orvossal. Apám könnyen megúszta egy monoklival, míg én törött bordákkal és rengeteg zúzódással gazdagodtam. Akkor döntöttem el, hogy lelépek.


Sosem volt egy normális kapcsolatom, egy-egy kósza kalandon kívül, egyszerűen képtelen voltam bárkit is közel engedni magamhoz. Abban végképp kételkedtem, hogy valaha is megtalálom a lélekpárom, ha valaki, hát én biztosan nem vagyok olyan szerencsés. Igen, akkoriban még azt hittem, ez egy remek dolog lesz, mert ha szerelmet vagy barátságot majd nem is kínál, lesz egy biztos pont az életemben.
Dorian minden volt, csak az nem, amire számítottam. Már ránézésre tudtam, ő az a fajta srác, akiért férfiak-nők egyaránt odáig vannak, s akinek emiatt hatalmas önbizalma van. És mégis... vonzódtam hozzá, ez a vonzalom pedig az évek alatt csak erősödött, valami egészen mássá nőtte ki magát, ami csak szenvedést okozott számomra. Ez sokkalta több volt, mint viszonzatlan szerelem. Akárhányszor ránéztem, a közelében voltam, mással láttam... minden pillanat vele egy apró döfés volt a szívembe. Mégsem tudtam elszakadni tőle, nem is akartam, foggal-körömmel küzdöttem érte, mintha saját magamat vágnám képen.
Úgy vágytam rá, mint még soha semmire, mint éhező a falat kenyérre, s a remény mindannyiszor felcsillant, akárhányszor rám mosolygott, vagy barátságosan nézett rám. Szánalmasnak éreztem magam, s kezdtem olyan ellenszenvet érezni saját magam iránt, amit... utoljára talán apám érezhetett. Ellene azonban nem tehettem semmit. Dorian a bűvkörébe vont, ahonnan a mai napig nem tudtam szabadulni.