Oh, ez most komoly? Jellemrajz? Hát nem vagyok egy pszichológus, hogy ilyesmiket le tudjak írni. De komolyan. Mégis hogyan tudná az ember meghatározni önmagát? Minden helyzetfüggő. Vagy épp örökölt jellemvonás. De szavakba önteni ezt baromi nehéz. Annyi biztos, hogy felelősségteljesnek tartom magamat, kedvesnek, s némileg zárkózottnak. Ezt úgy értem, hogy képes vagyok bárkivel elnevetgélni, beszélgetni, de a mélyebb témákat kerülöm. Józanul mindenképp. S lám, most biztos felmerül benned, hogy: „de akkor részegen?” A helyzet az, kérlek, hogy részegen igazi érzékeny kis idióta vagyok, aki imád filozofálgatni és a múltjáról, vagy önmagáról beszélni. Esküszöm, ne akarj részegen látni, mert nem fog tetszeni… vagyis nekem biztos nem. Sebezhető vagyok, túlságosan is. De ja, ha bántani akarsz, a legjobb módszer, ha kiszeded a titkaimat belőlem és ellenem fordítod azokat. Ugye, te nem vagy ilyen?

Az ember nem maga választja a családját. Ha így lenne, mindenkinek tökéletes családja lenne, s hozzá tökéletes élete. Nem lennének megtört gyermekek, vagy épp depressziós felnőttek. De a világban sajnos semmi sem egyszerű. A családomnak nem igazán kellettem, s ezt a születésemtől fogva éreztették velem. Apám legalábbis. Később, az öcsém születése után már anyám sem törődött velem.
Hogy miért? Mert daimonnak születtem, nem boszorkánymesternek. Mintha tehetnék róla egyébként...

Az ember nem választhatja meg, hogy kinek vagy épp minek születik. Semmi sem biztos és semmi sem úgy alakul, ahogyan azt eltervezzük: a szüleim boszorkánymester gyermeket vártak, mégis engem kaptak. Már az első pillanattól fogva tudták, hogy más vagyok. Nem az, akinek szerettek volna; az örvénylő tekintetem ugyanis elárulta a számukra, hogy daimon vagyok. Apám dühös volt. Örököst akart, aki tovább viheti a családi hírnevét és mindazt, amit ő elért. Ám sosem hagyta volna egy daimonra; rám. Sosem. Az első pillanattól fogva gyűlölte a létezésemet, de anyám előtt valahogy ezt jól palástolta. Anyám egyébként szeretett, s tudom, hogy most is szeret. Ő törődött velem a legtöbbet, s nem érdekelte, hogy mi vagyok; illetve nyilván érdekelte, de apámmal ellentétben ő elfogadta. Vagyis engem fogadott el. Nos, legalább az egyik szülőmtől szeretet kaptam, ha a másiktól nem is. Egy ideig legalábbis így volt…

Néhány évvel később megszületett az öcsém. Én akkoriban rengeteget betegeskedtem, így nem jártam sehova, hanem lényegében száműzve éltem az életemet a szobámban, míg a szüleim az öcsémet rajongták körbe. Ő az lett, akinek akarták. Apám megkapta a kis örökös boszorkánymesterét; rólam pedig már tudomást sem vett.
- Apu, rosszul vagyok… hoznál nekem…? – Az ajtófélfába kapaszkodva álltam, de ő rám sem hederített, hanem csak elhaladt mellettem, sőt, kicsit még meg is lökött, szinte elsodorva az ajtótól.
- Szívem, szükséged van valamire? Vagy a kicsinek? – Azzal pedig anyámhoz és az öcsémhez lépett. Csókot lehelt anyám homlokára, megsimította az öcsém arcát. Mosolygott.
Én meg ott álltam, teljesen egyedül, mintha nem is ehhez a családhoz tartoznék. Talán igazam volt. Nem tartoztam hozzájuk.
Már anyám sem foglalkozott velem úgy, mint addig a pontig. Az öcsém születése után már… neki sem számítottam.
Egy idő után megszoktam. Már meg sem próbáltam figyelemért kuncsorogni; nem érte meg. Az öcsémmel viszont sokat törődtem, mikor volt lehetőségem rá. Imádtam őt. Nem okoltam semmiért.
- Szerencsés vagy, ugye tudod? – Mosolyogtam rá, s megsimítottam a kis pofiját. Épp aludt. Nem akartam felkelteni, így hamar eltávolodtam tőle és visszamentem a szobámba. Tanultam. Az idegen nyelvre feküdtem rá a leginkább; angol. Amerikai angol. Már kicsiként eldöntöttem, hogy amint lehetőségem nyílik rá, egyszerűen lelépek. Magyarország amúgy sem az a hely, ahol az ember vígan le tudná élni az életét. S engem semmi sem kötött ide. Soha sem volt maradásom.

Ahogy egyre idősebb lettem, úgy vállaltam el egyre több diákmunkát. Pénzre volt szükségem ahhoz, hogy mozdulni tudjak valamerre; volt, hogy éjt-nappallá téve dolgoztam, másnap pedig hulla fáradtan ültem be az iskolapadba. De nem számított. Csakis az a cél lebegett a szemem előtt, hogy léphessek. Volt egy jövőképem és el akartam érni.
Már túl voltam a húszon, mikor egy nap összecsomagoltam és megálltam a nappali ajtajában. Egyetlen egy táska volt nálam, abban minden holmim, amire szükségem lehetett. A szüleim a tévét bámulták, az öcsém pedig… nos, ő nem volt aznap este itthon. Vettem egy mély levegőt, majd megkocogtattam az ajtófélfát. Erre figyeltek fel végül. Apám rám emelte kérdőn a tekintetét, de biztos voltam benne, hogy alig bírja visszafogni a csípős megjegyzéseit.
- Elmegyek. – A hangom megremegett, a táskám pántját pedig szorosabban fogtam a vállamnál.
- Rendben, de ne gyere túl későn. – Jegyezte meg anyám, s nem is értettem először. Sóhajtottam.
- Azt mondtam, elmegyek. – Kihangsúlyoztam a szót, majd folytattam. – Nem jövök többé vissza. Csak el akartam mondani, hogy… bármilyen is volt veletek az életem, sosem tudtalak utálni titeket érte. Én voltam elcseszett, hiszen… mindegy. – Idegesen szívtam magamba a levegőt. Anyám tekintete érdeklődővé vált, majd felállt és felém lépett, de apám megragadta a kezét. Visszahúzta.
- Jól is teszed, hogy elmész. Végre megjött az eszed, Áron. – Szinte köpte a szavakat. Talán hazudtam, mikor azt mondtam, sosem utáltam őket érte. Apámat igen. De nem voltam képes a szemébe mondani úgy, ahogyan ő tette minduntalan velem. Azt hiszem, jobb voltam nála. A tekintetem visszatévedt anyámra. Újabb mély levegőt vettem.
- Ég veletek. – Azzal sarkon fordultam és sietős léptekkel elhagytam a lakást. Még az előszobában a földre dobtam a lakáskulcsot, hisz nem volt rá többé szükségem.
Az ajtó végül becsapódott utánam. Hallottam, hogy még veszekedni kezdenek odabent, de többé már nem érdekelt.

Felszálltam a gépre, amire megvettem a jegyet és egyszerűen… útban voltam az új életem felé. Kaliforniába, azon belül pedig Los Angelesbe.
Fogalmam sincs, miért azt a várost választottam akkor, de mindennek már 6 teljes éve. Azóta elvégeztem egy-két sulit, tovább dolgoztam, teljesen beilleszkedtem az amerikai társadalomba. A nevemet Fekete Áronról megváltoztattam Aaron Black-re, hogy mégis csak hű maradjak a családomhoz, de ezen túl nem jelentettek nekem semmit. Apropó… a rendőrségnél kezdtem dolgozni és élveztem. Végre úgy éreztem, hogy megtaláltam a helyemet.
- Nos, üdv Beacon Hillsben, Aaron! – Azzal az utolsó csomagomat is lerakta a panzió elé Jack, aki segített a költözködésben.
- Köszönöm a segítséget, Jack! Mivel tartozom? – Nyúltam a pénztárcámért, de rásimított a kezemre.
- Hagyd ezt. Semmivel. – Mosolyt villantott rám. Túlságosan vonzó volt, de inkább kivertem a fejemből a fura gondolataimat. Kizárt volt, hogy ő vonzódna a neméhez. Túl sokszor láttam már nővel ahhoz, hogy ezt tudjam. – Minden jót, Aaron! Még összefutunk. – Biccentettünk egymásnak, majd figyeltem, ahogy visszaül az autóba és elhajt.
Aztán a csomagjaimra néztem, de egyelőre nem nyúltam hozzájuk. Telefonon már lerendeztem a szállást, viszont személyesen még nem volt rá időm. A panzió ajtaját kinyitva léptem át a küszöböt és egyenesen a pulthoz lépkedtem.
- Hello! Aaron Black. Már beszéltünk telefonon, ha minden igaz… - Kezdtem bele a csacsogásba, egy mosoly kíséretében. (…)
Miért pont Beacon Hills? Egyrészt áthelyeztek a rendőrségen. Itt volt rám szükség. Ugyanakkor úgy éreztem, mintha a sors akarta volna, hogy ebbe a városba keveredjek. Magam sem tudtam, miért érzem ezt, de utána akartam járni.